Arról a titokról, hogy számomra hogyan született az előadás

 

Valahol a rendszer, mások szerint a módszerváltás idején, amikor még rendszeresen vásároltam a „Színház” című folyóiratot, az egyik számban, döbbenetesen izgalmas szöveggel találtam szembe magam. Németh Ákos „Vörös Bál”-járól volt szó. Olvasván ezt a művet, kezdtem elhinni, én a kommunizmus alatt nevelkedett, hogy talán valóban vége van a szörnyek, talán valóban a borús, gyászban eltöltött évtizedek után, talán szabad s valóban derűs napok jönnek? Talán majd először, szabadon szólhatunk mindarról, mi némán is a lelkünket nyomta, és megbújt kimondatlanul minden elhangzott, de a lényeg nélkül, semmitmondó szóban?

Ákos rövid erőteljes és meglepő jelenetei, a történelmi személyek tabu nélküli kezelése, egyszerűen lenyűgözött. Lenyűgözött és felszabadított. Felszabadított, mert azokról az emberekről és időről szólt a darab, amelyek korában és uralma idején minden határontúli magyar számára, és mi tagadás, én is ilyen voltam, a szomorú szülőföldtől, elszakadt a haza.

Ákos azokat az időket dolgozta fel, amelyek alatt elolvadt az ország, amióta nincsen trón, nincsen király, amióta nincs hatalom, amióta az elszakított magyar, hol fejőstehén, hol a balkán porából dűlőre nem jutó, életpályáját az út melletti tarlón nyögve átbukdácsoló, fejeszegett igavonó barom.

Persze azért sokak szerint, vannak ennek az állapotnak jelentős előnyei is. Éjjel-nappal szavalni lehet, hogy akasszuk fel a királyokat, meg hát az ország, mármint a maradék, végre független.

Mármint ha ez az ország most valóban csak a saját akaratától függ.

Azoknak az időknek a kezdetén futottam össze ezzel a remekművel, amelyekben - a délszláv népek legutolsó háborúiban, miközben saját érdekeik suba alatt lapultak, idegen érdekek vágóhídjára meneteltek délvidékről, a hetyke vitézek, tudják, a daliás leventék. És a kimaratottakból nem szakadt föl a vágyakozó sóhaj, - hej, (!) bár csak én is, én is köztetek mehetnék! Szép magyar vitézek, aranyos leventék!

A nemzedékem nagy része, mint pelyva a szélben, szétszóródott a nagyvilágban. A nagy és idegen világban, szanaszét, de megannyian kapaszkodtunk a múltban, mint az egyedüli, de még közös szalmaszálban. És ahogy lassan hódítgattuk az új világot, esetemben a hazát, és élni akarásunk által ő is bennünket, alkalmunk adódott el-eltöprengeni azon, hová jut egy nemzet, ha pusztán néppé lesz.

Arról, hogy hová jut egy nép, ha már nem az övé az ország, már nem az övé az akarat.

Én személy szerint arra a következtetésre jutottam, hogy szétszóródik bizony minden olyan közösség, amely nincsen birtokában azon eszközöknek, amelyek képessé teszik a hatékony önvédelemre.

A kilencvenes évek elején, a délszláv viharban, mögöttünk nem a mi államunk állt, óvó karjait felettünk szétterítve, és a Szerb állam keretein belül sem rendelkeztünk azzal a belső önrendelkezéssel, amely eszközei, miképpen például a Szlovén nemzetnek igen, nekünk is elégségesek lettek volna arra, hogy megvédjenek bennünket a többségi akarat kerge szeszélyétől.

A századok sorában, a huszadikban, a mi időnkben, a szerbek alatti alárendeltségben, ugyanúgy mint eleink három-négyszáz éve a török alatt, mivel nyakas természetünk nem tűri, úri kedvünk nem szívleli az igát, és közösségünk nem mutatott kelő rátermettséget, sem kézséget, hogy levesse a jármot, hogy szabaduljunk az alárendeltségből, felkötöttük az útilaput, s ki merre, ki tudja mit látott, ki tudja kinek hol táncolt és melyik délibáb, szétszéledtünk. Majd megérkeztünk oda, hol általában nem vártak ránk.

Ezért érdekelt, és érdekel ma is 1918-19, Magyarország eljátszásának az ideje. Amikor először olvastam a szöveget, meg voltam győződve róla, hogy a következő időben egyre több hasonló témájú színdarabbal fogunk találkozni, de tévedtem. Az elmúlt tizenhárom évben, ez a mű nem került bemutatásra, mi több valójában ez a téma továbbra is tabunak számít. Mély meggyőződésem, hogy a drámának fontos szerepe van egy nép életében, általa tisztulnak meg a lelkek. Ha a magyar dráma nem dolgozza fel a vérzivataros múlt századot, nem tölti be küldetését. Azért, hogy pótoljuk a maró hiányt, választottam Németh Ákos csodás szövegét: A „Vörös Bált”. Erős túlzás lenne azt állítani, hogy választásom a Délvidéken osztatlan lelkesedés fogadta.

A szabadkai színházi vezetése részéről, mivel a téma támadhatatlan volt, úgy személyemet, mint a darabot illeték azokkal a milyenségi jelzőkkel, melyek dicsérőknek semmiképpen sem voltak nevezhetők.

Közben Péter Ferencet leváltották a Kosztolányi Dezső Színház igazgatói posztjáról. Ettől kezdve komoly gondban voltunk. Az elnyert támogatást ugyanis a „Kosztolányi „folyószámlájára érkezett. A „Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházat” a XX. század magyar történelmének a színrevitelére, a kitűnő színész, Péter Ferenc igazgatósága alatt alapítottuk. Az új igazgató, Szloboda Tibor úr kifejezte teljes érdektelenségét választott témánk iránt. Bizonytalanná vált a mű színrevitele.

Közben a nemzeti és polgári oldal elvesztette a választásokat, és rólam mindenki tudta, hogy a vesztes oldalhoz tartozom, - megjegyzem szívvel lélekkel. Kedves ellenfeleink úgy érezték, hogy most aztán fel lehet ülni a magas lóra! És volt is nekik egy magas lovuk. De Isten kegyelméből az ő magas lovuk: Muraközi ló volt. Tudják, a Muraközi ló, bár kitűnő igavonó, de úgy a versenyre, mint a parádéra, otromba darabossága miatt teljesen, és javíthatatlanul alkalmatlan. Feszítvén az igavonó barmon, szolga lelkük táltos paripáján, velem szemben, a másra, oly tökéletesre teremtett, szegény párát igyekeztek laza táncra bírni, a (Kár)öröm Ódáinak ütemeire.

- Ím mivé válik egy nemzet, ha pusztán néppé lesz.

Sokszor abba akartam hagyni, egyik méltatlan helyzet után, már készen várt reám a másik. Végül úgy, körül-belül a vesszőfutás közepén, mégis arra jutottam, hogy csak azért is, mindenek ellenére, bármi áron színre kel vinni Magyarország eljátszását.

Az előcsatározások után, az új igazgató az általunk pályázott és a „Vörös Bál” színrevitelére elnyert pályázatunk egy részét átcsoportosította más célokra, különböző megkötésekkel, az elve sem igazán elégséges összeg nagyobb részét rendelkezésünkre bocsátotta, úgyhogy nem kevés keserű szájízzel, elkezdtük a próbákat.