Andrási Attila

Pár szó a határon túli magyarság helyzetéről

Hölgyeim és Uraim! Az elmúlt tizenkét évben, több mint háromszázezerrel csökkent a határon túli magyarság létszáma. A múltszázad elejétől ilyen mérvű csökkenésre nem volt példa.

Felvidéken ötvenezerrel, Erdélyben kétszázezerrel, és Délvidéken jóval több, mint ötvenezerrel kevesebb magyar él most, mint a rendszerváltás kezdetekor.

Ezek a tények arra utalnak, hogy valamit bűnösen rosszul tesz ezek a tények, arra utalnak, hogy annak a folyamatnak, ami jelenleg is zajlik, nemzetünk egyértelműen a vesztese!

Mindez olyan környezetben történik, amely lehetőséget adhatna a magyar politika részére érdekeink érvényesítésére. A parancsuralmi rendszer összeomlott, a megszállók kivonultak hazánkból, és nincs olyan keleti nagyhatalom, amely fenyegetne, vagy veszélyeztetne bennünket.

A Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesésével új környezet alakult ki, melyben a magyar diplomácia az esetben, ha végre felnőne a lehetőségeihez, eredményesen tudná érvényesíteni nemzetünk érdekeit.

Mivel megszűnt az a geopolitikai helyzet, amelyben két, többé-kevésbé egyenlő erő próbálgatván egymás erejét és kézségét a vetekedés folyamatában különböző helyszíneken, összeütközési, rosszabb esetben háborús gócpontokat teremt. Ezért eljött az ideje annak, hogy nem kívánt tűzfészek teremtése nélkül, méltányos jogainkba helyeztetésünkkel orvosolhatóak legyenek jogfosztottságunkból eredő gondjaink.

Térségünk valós és hosszantartó békéjének a megteremtéséhez nélkülözhetetlen a határon túli környezetünkre oly jellemző lágy és leplezett apartheid mielőbbi és maradéktalan megszüntetése.

Mindaddig, amíg a jog nem egyetemes, és a régiónkban uralkodó és alávetett népekre oszlik az itt élők sokasága, térségünk bővelkedik lehetséges konfliktusforrásokban.

1990-ben a határon túli magyarság abban reménykedett, hogy őt is megilletik azok a jogok, melyeket Európa más kisebbségei élveznek.

Mindenekelőtt a területi autonómia volt az a cél, melynek elérése esetén biztosítva lehettek volna azon körülmények, amelyek szavatolhatják, szülőföldünkön való megmaradásunkat.

Tizenkét évvel ezelőtt úgy tartottuk, méltányos céljaink a közeljövőben elérhetőek, hiszen Erdélyben, legalább formailag, 1968-ig létezett magyar területi autonómia, és ez a törekvés, a valamikori Jugoszlávia jogrendjével sem tűnt reménytelenül összeegyeztethetetlennek.

Az összes határon túli magyar pártok zászlaikra tűzték a területi autonómia követelését, és a magyar közösségek egy emberként, lelkesen gyűltek lobogóik köré.

A marosvásárhelyi pogrom volt az első egyértelmű jele annak, hogy a rendszerek jöhetnek-mehetnek, de az utódállamok politikája, a megkérdezése nélkül hozzájuk csatolt magyarság irányában, előreláthatóan kiszámítható, vagyis, változatlan.

Továbbra is, minden divatos szóvirág ellenére, a többségi nép vezetőinek népünk beolvasztása, szülőföldünkről való kiszorítása, valamint kivándorlásunk serkentése a valós szándéka.

Maga a délszláv háborúsorozat és az abban elkövetett etnikai tisztogatások intő jelei voltak annak, hogy a balkáni államok és népek számára a színtiszta nemzetállamok megteremtése az egyedüli valóban felvállalt és felvállalható cél.

A Budapesten 1994-től regnáló szocialista liberális koalíció idején az autonómia törekvéseket felváltotta az utódállamok kormányaiba való beépülés politikája.

A váltás egyik indoka az volt, hogy az utódállamok nem hajlandóak európai mértékű autonómiát adni. Ha ezt a kérdést tovább feszegetjük az, feszültséget fog kelteni.

Mert, az nem számít feszültségnek, ha mi magyarok százezer számra hagyjuk ott az elviselhetetlenül kibírhatatlan, utódállami paradicsomot!

És bárminemű jogaink követelése által kiváltott feszültség, vagy annak puszta látszata, késleltetné az anyaország felvételét az Európai Unióba!

A Horn kormány alatt, rossz nyelvek szerint, nem kis budapesti segédlettel, a szinte minden délvidéki magyart összefogó VMDK felbomlott, és a helyét a mindenkori szerb hatalommal szinte tegnapig, bármikor kiegyezni kész politikai erők foglalták el.

A magyarlakta területeken azon jogok kiharcolása, amelyet a dél-tiroli németek, Olland szigeteki svédek, vagy a belgiumi németek élveznek, lekerült a napirendről.

Mellesleg annak idején Ausztria összes pártja a jobbtól a középen át a balszélig egységesen támogatta az 1918-ban minden osztrák szerint jogtalanul elcsatolt Dél-Tirol őshonos lakóságának jogos követeléseit.

Boldog Ausztria. Elégedett osztrákok.

Dél-Tirolban a beszedett adók 90% helyben marad. A Finnországhoz tartozó 25, 000 lakosú Olland szigeteken, az önkormányzatnak joga van érvényteleníteni minden olyan ingatlan szerződést, amely megvalósulása esetén hozzájárulna a svédek által lakott szigetek etnikai arányainak a megváltozásához. A Belga Királyságban, a flamand és a vallon föderális egység mellett, létrehozták az 1918 után, természetesen az ott élő lakosság megkérdezése nélkül, Németországtól Belgiumhoz csatolt területen, a Német föderális egységet. Megjegyzem, Belgiumban nem több mint 60, 000 német él.

Mind három fennemlített példa saját, nem csekély hatáskörű parlamenttel, széles jogokat biztosító nyelvi törvénnyel, helybéliekből felállított végrehajtó hatalommal, valamint saját oktatási rendszerrel rendelkezik.

Mindemellett Finnországban a svéd fiatalok anyanyelvükön kapják a kiképzést a Finn hadseregben, Belgiumban pedig törvénybe iktatták, hogy a közkatona csak akkor köteles teljesíteni a kapott parancsot, ha az a saját anyanyelvén van kiadva.

Mindez abban az Európában mindennapos gyakorlat, amelybe minden környező állam, saját nyíltan és folyamatosan hirdetett szándéka szerint is, igyekszik.

Maga az a tudat, hogy mi nem is küzdünk azért, ami bennünket, miként másokat is, jog szerint megillett, kisebbségi érzést és letargiát szül.

A feszélyezettség, a másodrendűség érzése, a letargia nem az az állapot, melyben egy nép huzamosan élni tud. A határon túli magyarság helyzete az anyaország lelki állapotára is hatással van.

Míg több millió ember él, másodrendű állampolgárként, csak azért mert magyar, addig minden magyar joggal érezheti magát másodrendű embernek.

Népünk közismert az öngyilkossági hajlamról. Az öngyilkosságok aránya a Délvidéken a legmagosabb.

A múltszázadban bécsi döntések után népünk köreiben az önmegsemmisítési szándék megszűnt.

Ez a tény talán arról beszél, hogyan élik meg a magyar emberek nemzeti közösségünket. Minden nép lelkületében, közösségi tudatában, felfedezhető bizonyos viszony az államhoz, és látható az a kép, amelyet kialakítottak az állam milyenségét illetőleg. Neme tarthatjuk véletlennek, hogy például az angolszász államok ( Anglia, USA, Kanada, Ausztrália, Új zeland ) minden esetleges formai hasonlóság ellenére, úgy felépítésükben, mint működésükben jelentősen különböznek, úgy az orosz világ államaitól ( Oroszország, Ukrajna, Belorusszia) mint az arab világ államainál. Nyilvánvaló, hogy az esetek, legalább is túlnyomó többségében, az angolszászok, keleti szlávok, és arabok elvárásai az állam iránt jelentősen eltérőek. Ha nem is állhat szándékunkba, ebben a tanulmányban, taglalni azt a kérdést, hogy milyen államot igényel a magyar nép, de az öngyilkosságok számának növekedése és csökkenése mindenféleképpen azt látszik alátámasztani, hogy népünk egészének és benne minden egyénnek, szüksége van olyan államra, amit sajátjának tart. Az utódállamok a múlt század folyamán nem érték el, hogy a szülőföldjével hozzájuk szakadt magyarság, egységesen nyíltan és fennhangon hirdesse azt, hogy Romániát, Szlovákiát, és Szerbiát hazájának tartja. A dolgok ilyetén való alakulása a jövőben sem várható. Emiatt van szükség arra, hogy az utódállamokhoz szakadt magyarság, a saját szülőföldjén, az állami jogkörök jelentős részét, autonómia vagy a föderális megoldás keretében jogos birtokába vehesse.

Azért céltalan törekvés az utódállamok társadalmaiba és államigazgatásába való beépülés, mert az ott államalkotó népek és a magyarság elképzelése az államról és annak működtetéséről jelentősen eltérő. Mindemellett azok az ígéretek és szerződések, amelyekkel az utódállamok kormányaiba becsalogatták a magyar pártokat, sorra hamisnak bizonyultak.

A lefektetett szerződések lényeges pontjai nem valósultak meg, mi több, maguk a szerződések is nem kevés gondolkodó számára, szándékos félrevezetésnek tűnnek.

Azzal, hogy vezetőink már nem először, de ismételten töretlen kézséggel felpattantak arra a girhes szamárra, melyről unos-untalan, teli torokkal azt harsogják, ez a világ legpompásabb paripája, nem csak személyeik és pártjaik, de a magyarság számára maga a közéletben való részvételt is hiteltelenítették.

Minden utódállami, bennünket lelkesen és következetesen jog fosztani kész sovinisztának az a célja, hogy népünk minél inkább vonuljon ki a közéletből, ne intézze, hanem hagyja általuk „elintézni” sorsát, vagyis szótlanul és némán törődjön bele „pária” mivoltába.

A lemondás és a koncért kollaborálás politikájának egyenes következménye az az apátia, amellyel lépten-nyomon találkozunk széles e, Kárpátokkal övezett medencében.

Az, aki lemond a helyi magyar törvényhozás és végrehajtás, valamint a helyi magyar közigazgatás mielőbbi megteremtéséről, az valójában a szülőföldhöz való jogról mondott le.

A kollaboráció a méltó céloktól fosztja meg a magyarságot, megfosztja népünket a tartásától és önbecsülésétől, elveszi tőlünk az összetartozás tudatát. Elveszi tőlünk a jelent, azért mert nem vagyunk birtokában azon jogoknak, amelyek megilletnek bennünket. Elveszi tőlünk a múltat, mert méltatlanok vagyunk eleink erényeihez, és nem ad nekünk jövőt, mert méltó elődöknek méltatlan utódai előtt nem nyílik meg, az élhető holnap.

Ha ősei földjén, melyért annyi hadjáratban véreztek elei, saját vezetői idegen jöttmentként, jogait ki nem érdemlő páriaként kezelik a magyar nemzetet, akkor eljött az ideje annak, hogy a nemzet válaszon mitől szabadul meg, ezektől a vezetőktől, vagy az ép észtől?

Mivel a külső erő, remélem egyelőre, mely kiszolgálókat keresett s lelt, erősebb a határon túli magyarság belső, összetartó erejénél, közösségünkön sokszor a zavarodottság, néha a letargia, szinte mindig a kicsinyhitűség, egyes esetekben viszont a minden alapokat nélkülöző, néha határokat nem ismerő derűlátás, jelei érzékelhetőek.

Olyan korban, mely szinte mindennél töbre értékeli a szabadságot, ennek birtokában nem lévő közösségek előbb nehéz, tagjai részére alig kibírható helyzetbe kerülnek, majd mint a kámfor, kisasszony havának verőfényben feloldódnak, elpárolognak, egyszóval: eltűnnek.

Hol kereshetne, ki embert akar venni, máshol ha bizton találni szándékozik, mintsem az eltűnt vagy elhunyt gazdák szolgái közt?

És mit tehet a szolga, kinek már nincs jelen sokak felett hatalmat gyakorló ura, és ott maradt maga, körötte azok sokadalma, akik ellen kiszolgálta a valamikorit?

És ha a két kereső fél egymásra lelt, a sokadalom is élheti tovább, „boldogan” életét, új urának alávetve.

Boldogan, mert saját soraiból származó, jeles és többnyire köztiszteletnek örvendő, tanult egyének győzködik folyton-folyvást arról, hogy a boldog elégedettség lényege abban van, hogy rendelkeznek fölötte, és ez által megszabadítják az önrendelkezés terheinek fáradságos viselésétől.

Boldogan, mert hogy ez a fogalom feltételezi a gondtalanságot, a felelősség pedig akár saját sorsunk irányításáért, nyilvánvalóan gondokkal jár.

A volt kommunista nomenklatúra, minden utódállamban, a sor élén nyomul, ami nem is csoda, hiszen ezek az „urak” és „hölgyek” az elmúlt időszakban kellő tapasztaltra tettek szert a kollaborációban.

Tisztelet a kivételnek, de szinte kivétel nélkül az ő kezükben van, a határon túli, magyar sajtó.

És a sajtó az - fegyver.

Olyan rendszerben, amelyben a tömegek minden négy évben egyszer, meghatározzák a következő négy év kormányát, a tudat befolyásolásának eszközei, az iskolai tananyag, a nyomtatott és elektromos sajtó, a könyvkiadók és terjesztők hálózatai, a színházak és a filmszínházak, mind a politikai harc, valamint az uralomgyakorlás eszközei.

Ezzel kapcsolatban hadd idézzek egy angol katonai szakírót, Basil Liddell Hart urat, aki a „Cél közvetett megközelítésének a stratégiája” című könyvében imígyen elmélkedik a háború céljairól és lehetséges eszközeiről:

A háborúnak az a célja, hogy a mi kormányunk az ellenséges nép kormányára kényszerítse akaratát. De a háború igen költséges dolog. Sokkal olcsóbb megszerezni azokat az eszközöket, amelyekkel megtörjük az ellenséges nép, ellenállási vágyát.

Persze, ha belegondolok abba, hogy az anyaországi nemzeti és polgári erőknek, röpke nyolc év hatalom nem volt elég arra, hogy megteremtsék a kiegyensúlyozott tájékoztatást, akkor attól kell tartanom, hogy a határokon túl, nincs erre esély, az idők végezetéig.

Mindemellett az anyaország gazdasági felemelkedése, és demográfiai összeomlása elősegíti az áttelepülési folyamatot.

Ahhoz, hogy ez a folyamat megálljon, egyrészt a határon túli magyarság számára mielőbb biztosítani kell a szülőföldje fölötti önrendelkezést, másrész Magyarországon mindent meg kell tenni, azért hogy a gyermekvállalási kedv jelentősen megnőjön.

Ha ezt a két feltételt nem sikerül teljesíteni, annak sajnos nagyon is belátható következményei lesznek.

1961-ben Délvidéken félmillió magyar élt. Jelenleg nem egész háromszázezer magyar él a valamikori Torontál, Bács és Szerém vármegyék területén.

Úgy tudom, hogy Európában a második világháború után sehol sincs ilyen szembeszökő példája az etnikai kiszorítás, példaértékűen sikeres politikájának.

Többedmagammal 1999-ben alapítottuk meg a Délvidéki Magyarok Közösségét.

Szervezetünk egyesületi formában működik és célja a szülőföldjéről elköltözött délvidéki magyarság összefogása, valamint azon körülmények megteremtésének elősegítése, amelyek létrejötte esetén elképzelhető a nagyobb számú visszatelepülés.

Számunkra a belgiumi németek föderális státusza az a példa, amely mentén elképzelhetőnek tartjuk a délvidéki magyarság nyílt és megoldatlan gondjainak, a hosszú távú és megnyugtató rendezését.

Természetesen, ahogy föderális követeléseinket nyilvánosságra hoztuk, légüres térben találtuk magunkat. Sokan a szélsőjobb jelzőt ragasztották ránk, pusztán azért, mert olyanra formáltunk jogot, amit mások nyugodt biztonságban, sokak helyeslő egyetértésében élvezhetnek.

A Magyar jobboldal 2002. választási vereségével kapcsolatban talán annyit, hogy ha nem a mienk a téglagyár, akkor ne téglából építsük a házat. Bár látványos, ahogy a földből kinő a fal, miközben mi egyik téglát serényen rakjuk a másikra, de miután felépült a fal és megfordultunk, rádöbbenünk ők, itt vannak! Nem a fal másik oldalán, velünk szemben, szép sorban állnak és a kezük sem üres. Hátunk mögött a fal, telis-teli téglákkal. Ezután pusztán két dolog közül választhatunk, vagy elfogadjuk a felkínált kendőt, bekötjük szemeinket, vagy meredt szemekkel de méltó nyugalommal igyekezünk meglátni, a szélsebesen közelgő jövőt.

Hölgyeim és Uraim, az első lépésnél kell eldönteni, de hadd ismételjem meg, ha nem a miénk a téglagyár, akkor vigyázzunk a téglákkal!