Hontalanság II rész

HÁBORÚ

Belgrádi tanítónő

Mondjam úgy, hogy magyarként Belgrádban, nagyon jól éreztük magunkat mert többek között magyar nyelvű iskola is volt Belgrádban. Sok embert ismertem, gyerekeket, családokat, az a múlti kultúra, amely ott létezett, ami gyönyörű volt számunkra, úgy tűnik, hogy megszűnt. Ez is azok a fájdalmak, közé tartozik, amelyeket átéltünk. Aztán becsöppentünk valami másba. Amit meg kell szokni, meg kell tanulni, újból átérezni, szeretni, mert a hazát muszáj szeretni. Különben nem is haza. Gyönyörű panorámás lakásunk volt, amely egy utcára nézett, az utca végén látszódott a dunna, és hársfasorok voltak, csodálatos illattal mikor virágzott, nagy dúslombú fák voltak. Aztán egy évben észrevettük, hogy kezdenek kiszáradni, ez természetesen a légszennyeződés következtében történt, de egy pár évvel az események előtt a hársfáknak megszűnt az illata. Mintha megszűntek volna virágozni. Ez egy folyamat volt, mely az emberekből ültetődött át a fákba. Először nem fogalmazódott meg bennünk, hogy nem is a fákban van a gond, hanem az emberekben.

Topolyai férfi

Nekem a haza azelőtt is nagybetűs fogalom volt, nagyon irigylem azokat, tulajdonképpen a kozmopolitákat, akiknek a ez nem számít, megélnek a világ bármely részén, én tulajdonképpen haza függő ember voltam, és vagyok.

Bosnyák fiú (Nagyatád)

Nem tudom kitörölni a házunk képét, a falunkat az emlékezetemből. Nagyí kertünk volt, mellette mező. Gyümölcsfáink bőven teremtek.

Férfi II

Mit jelent a számomra a haza? Végül is, nagyon sokat. A gyermekkoromat, az otthonomat, a családomat, az ősöket, vagyis a gyökereket. Mindent magában foglal az a szó: Haza. Nagyon nehéz volt elhagyni. Aki nem élt át hasonlót, nem is képzelheti, milyen volt. Nehéz volt eldönteni, hogy én most innen elmegyeke, mindennel megszakítom a kapcsolatot, otthagyom szüleim, az otthonom otthagyom, elvesztem a munkahelyem, elhagyom az életet melyre készültünk feleségemmel, a kisfiammal. Ott akartunk valamit megvalósítani, valamit létrehozni, ahol születtünk, ahol iskolába jártunk.

Belgrádi tanítónő

Emberek, akiket szerettünk, akiket tiszteltünk, köztiszteletben levő, tudós emberekre gondolok, egyik napról a másikra megszűntek normálisak lenni, másként viselkedtek, nem lehetett rájuk ismerni. Az amiről beszéltek, számomra teljesen érthetetlen volt, a nemzetiségüket fitogtatták, mintha megvadultak volna valami módon. Mintha elvesztették volna az ép eszüket. Gyerekeket tanítottam, középiskolásokat. Mikor elkezdtem dolgozni, a nyolcvanas évek derekán, nem számított az, hogy milyen anyanyelvű vagyok, mert irodalmi szinten beszéltem szerbül. Tanítottam angolul, szerbül magyarul. Lényegtelen volt a nyelv, lényeges volt a tudás, és a szeretet. Aztán idővel ez is eldurvult. Nem a lényeg volt a fontos, hanem a forma, az a kegyetlen folyamat, ami megfertőzte az embereket. Láttam, hogy a gyerekeket nem a jó irányban nevelik, hanem vad, állati irányban, tömegesen kivonultatják őket, zászlókat visznek, kiabálnak, nemzeti énekeket énekelnek. Szerintem természetes, hogy minden pubertás korú gyermekben megfordul, hogy fitogtassa, hogy ki vagyok, mi vagyok, de ha ez szervezetten történik, akkor azt mondanám, hogy irányítják az emberi tudatot, és arra nevelik a fiatalságot, hogy soviniszta legyen. A középiskola négy éve elég volt arra, hogy felnevelődjön az a fiatal nemzedék, amely aztán vonult elfoglalni Horvátországot, Boszniát. A Szerb Szocialista pártnak, sikerült felnevelnie az új hadsereget, céljai elérése számára.

Nem is tudom, hogy kezdődhetett. Talán ott, hogy a latin betűs írás megszűnt számunkra. Egyik napról a másikra tilos lett használni. Összehívtak bennünket a tanáriba, és figyelmeztettek, hogy az osztálynaplókba ezen túl csak cirill betűket szabad írni. Millió-egy ilyen apró dolog volt, az uszításnak kis fragmentumai. Fontosakká lett téve a gyermekek számára, hogy ki lesz az első, ki elűzi a bátortalanság ködét, feláll és elsőnek elénekli azt a soviniszta dalt.

Csikós

Voltak események amelyek félelmet keltettek. A Száva folyó torkolatánál a Milosevicsi szerb vezetés nagygyűlést szervezett. Néhány szó már ott is megütötte a fülemet a TV-közvetítésnél. Háborúról beszélt a szerb elnök. Azt mondta, a szerb nép ezt a háborút is meg fogja nyerni! Kijelentette a több százezres tömeg előtt, hogy aki nem érzi hazájának Szerbiát, az vegye az útilaput, és menjen el külföldre!

Géza

Egyik napról a másikra a szerbek elkezdték hangsúlyozni, hogy ők mások mint a többiek. Ott voltak például a munkatársaim, akikkel minden nap dolgoztam. Egy napon az elárusító nőnk, aki természetesen szerb volt, elkezdte felsorolni a nagy Jugoszláviában élő más nemzeteket és mindegyikhez valamilyen otromba, sértően ócsárló jelzőt kötött. Mivel mi, a munkaadói, magyarok vagyunk, bennünket, betartván az udvariasság kellő szabályait, nem kötött össze, legalább is előttünk, semmilyen ócsárlással. Persze távolról sem lennék biztos arról, hogy a hátunk mögött ugyanilyen mérsékelt lett volna. Egy másik napon, a másik alkalmazottam, egy fiatalember, két kiszolgálás között, minden bevezetés nélkül, lelkendezésben tört ki, hogy ő milyen büszke arra, hogy szerb! Az üzletvezetés, és a család fenntartás napi prózájától elgyötörten, álltam szótlanul vele szemben. Ő, lírai hevületében, majd kibújt a bőréből.

- És arra büszke vagy e, hogy férfi vagy?

- De még menyire!

- És arra, hogy fehér?

Nem értette a kérdést.

- Szerintem az ember a tetteire lehet büszke, arra amibe pusztán beleszületett oktalanság büszkélkedni.

Nem mondott semmit. A TV az újságok Belgrádban napról napra szították a tüzet. Az emberek elhitték a sok hazugságot.

Bódis gábor

Izzásig hevítették a szerb nacionalizmust, nagyon ritka volt a magát szerb nemzetiségűnek valló egyén, akit nem ragadott magával ez az őrület. A televízió Milosevicsék kezében volt, Göbbelszet megszégyenítő hatékonysággal folytatták az elvakítást. Nagyon sokakat elkábítottak a délvidéki őslakos szerbség közül is, akik elei is, háromszáz éve, együtt éltek, magyarokkal, szlovákokkal, ruszinokkal, horvátokkal, románokkal, valaha németekkel.

Szegeden felvett anyag. (nyugatbácska)

Amikor az egyik szaktársam, barátom, egy szerb, pisztolyt vásárolt, ledöbbentem. Akkor elgondolkozta. Rájöttem, hogy bármi lehetséges, hiszen ez az ember azelőtt teljesen épeszű volt.

Topolya:

A környező, a második világháború után betelepített szerb falukat, felfegyverezték, de hát látszódott, hogy fegyverrel ezt a konfliktust nem lehet megoldani, ép észre lett volna szükség, de pont ez az, ami Szerbiában a teljes mértékben hiánycikk. Vártuk minden pillanatban a katonai behívót, a csomagom el volt készítve, ha jön a behívó, én a ház másik oldalán meglépek, jövök Magyarországra.

Bódis gábor

Katonai behívót kaptam abban a nagy hullámban, mint az egyetlen főszerkesztő, a napló főszerkesztője voltam akkor, 1991 októberében, ez egy nagy hullám volt valójában. Mivel úgy mértem fel, hogy túlságosan ismert személy vagyok ahoz, hogy házakban vagy ismerősöknél bujkáljak, mint annyi más társam, Magyarországra szöktem.

Topolya

Az utolsó napom otthon. Ültünk a TV előtt. Híradő. Kórógy Szent László bombázása. A feleségemhez fordultam.

- Megyünk.

Elindultunk Magyarországra.

Belgrádi tanítónő

A tantestületben, a tanárok arról beszéltek, hogy kinek a fia megy a frontra, kinek nem megy, a tanárnők sírtak, de nagyon büszkék voltak, hogy igen, nekem két fiam is van, és mind a kettő el akar menni, nem tudom visszatartani őket, aztán két nap múlva azt mondta, hogy hát mégis jól döntöttek, mert hát ők védeni fogják a hazát. Egész másként éreztem át a dolgokat, mint ők. Azelőtt nagyon apolitikus nő voltam. Aztán amikor a saját bőrömön kezdtem tapasztalni, ez egy elég önző dolog, a helyzet elfajulását, úgy tűnt, hogy nekem tovább itt nincs helyem. Tehát egy emberi etika, azt követelte tőlem, hogy ne vegyek részt a dolgokban. Bartók is sokszor eszembe jutott, amikor itt hagyta annak idején Magyarországot, mert nem akart részt venni a dolgokban. Én sem akartam ezt csinálni, úgy éreztem, hogy bűn ott lenni. Bűn részt venni ebben a folyamatban. Egyszerűen nem vagyok olyan aki ilyen környezetben élni tud. Élni és dolgozni.

Topolya

Ez a háború ez nem a mi háborúnk, ez nem a magyarok háborúja. Ehhez nekünk semmi közünk, inkább eljöttem mintsem a frontvonalon esetleg egy baranyai, vagy Horvátországi magyarra lőjek.

Halasi pincér

Elindultam a városba. A kapuban találkoztam azzal a fiatalemberrel, aki hozta a behívóm. Kötelességemnek éreztem, hogy elmenjek, mert letettem az esküt, és kötelességem védeni a hazát.

Újvidéki férfi, aki később a bosnyákokhoz állt be

Szerbekkel dolgoztam. A helyzet feszült volt. Katolikus vagyok. Vádoltak, hogy mint katolikus a horvátokhoz húzok, én is usztasa vagyok. Élő gonddá váltam a munkatársaim számára. Nem tudták mit kellene kezdeniük velem. Fogtam magam, elmentem Zágrábba, hogy horvát katona legyek. Zágrábban tízen két napig folyt a kihallgatásom. Végül is adtak egy címet, ahol a muzulmánok gyülekeztek, és velük jutottam el Boszniába.

Halasi pincér

Kilencven december tízen nyolcadikán vonultam, Lyubjanába, kilencven egy júniusában kezdődtek az őrségek. A szlovénok körbevették a laktanyánkat, négy óra hossza váltás, két óra hossza pihenés. Ez tizenkilenc napig ment egyfolytában. Tizenkilenc napig nem vetettem le a katonacsizmát.

Iván a Magyar Szó munkatársa

Egyszer csak jött a behívó. Egy napom volt, arra, hogy eldöntsem a hadseregbe, vagy külföldre menjek. Másnap megjelentem a gyülekezőhelyen. Beraktak bennünket egy buszba, és a busz elindult Újvidékről, és csak Horvátországban állt meg, de szerintük Horvátország is Szerbia volt. Szóval megérkeztünk a helyszínre. A helyszín egy gyümölcsös volt a Tarcal nyugati lankáin. Mária Terézia óta, mióta a Magyar Országgyűlés Szerém megyét elcserélte Fiume városáért, ez a gyümölcsös, a Tarcalal egyetemben, Horvátországhoz tartozott. Nos, fenn voltunk a hegyen. Alattunk a völgyben Ürög városa. Ültem a tankomban. Tankjaink ágyúi megcélozták a várost. Az egyik tank a templomra, a másik az iskolára, a harmadik a rendőrségre volt irányítva. Megkaptuk a parancsot: ha ránk lőnek, visszalövünk!

Topolya

Én egyszerűen nem érzem ezt a háborút a saját háborúmnak, mert ha valaki megtámadta volna azt a valamikori Jugoszláviát külföldről, kívülről valamilyen ellenség, akkor azt mondom, védeni kell a hazát, de ezt a hazárt már védeni nem kell, ez a haza már nem haza.

Halasi pincér Ljubjanában

Hetven ketten voltunk. az első szökés botrány volt. Mikor megszökött az első katona, egy szlovén, megszigorították az őrséget, szökések esetére tűzparancsot kaptunk. A parancsot nem lehetett betartani. Látom, hogy a szlovén katonatársam szökik, akkor mit csináljak, lőjem le? Hisz az ő hazájában folyik a háború! Volt egy szlovén haverom. Nagyon jóban voltunk. Tépelődött, mit tegyen, végül eldöntötte, a honfitársaira nem akart lőni, tehát el kell szöknie. Tudtam, hogy egy másik haverom volt kint az őrségen az este, megbeszéltem vele, csukja be a szemét, fordítson hátat, legyen vak és süket, míg barátunk eltűnik. Az első szökés volt a legrosszabb. Mindannyian féltünk, megszökött valaki, most mi lesz? Mikor rájöttünk, hogy nem lett semmi, akkor mindenki azon volt, hogyan szökhetne meg. Összetartottunk. Minden este, mielőtt megszökött valaki összejöttünk, megbeszéltük a dolgot, címeket cseréltünk, minden alkalommal felmerült, mikor találkozunk ismét, majd összejövünk mindannyian. Végül is négyen maradtunk. Úgy volt, hogy mi négyen is megszökünk. Kiszöktünk a laktanyából, bementünk a városba. Volt egy szlovén katonatiszt, aki igen készséges volt a segítségben. Azt mondta, nála meghúzhassuk magunkat, míg meg nem érkeznek a szüleink, vagy a rokonaink akik hozzák az útleveleinket. Csak egyikünknek érkeztek meg a papírjai. Elköszöntünk, elbúcsúztunk. Mi hárman kénytelenek voltunk megvárni, hogy mi lesz velünk.

Iván

Éjjel nappal őrségen. Legelső éjjel volt a legijesztőbb. Előttünk egy erdőcske, köröttünk sötét. Mi a tankban. Minden egyes neszre figyelsz, de nem látsz semmit. a képzelet dolgozik. Volt aki minden zörrenésre sorozattal válaszolt. Tombolt a pánik. Ez azon a helyen tartott három hétig. Három hét után közölték, hogy kiképzésben veszünk részt. Kiképzésről sem eddig sem ezután szó sem volt. Általában a napok szertelen ivászatokba torkoltak. Három hét után összecsődítettek bennünket. Síd városánál volt egy nagy csapatösszevonás. Nekünk a Valkóvár ostromlóinak hadtápját kellett biztosítanunk. Elindultunk, az én tankom bedöglött, úgyhogy tovább élvezhettem a nyugodt életet. Egy délután elhúztak a fejünk felett a Jugoszláv légierő gépei. Mindenki talpra pattant, mindenki integetett, örültek itt vannak a mieink! Úgy két óra múlva futótűzként terjedt a hír, hogy saját egységeinket bombázta a légierőnk. Ingadozott a hangulat, először úgy tűnt, hogy pánik tör ki, túl sok fej kezdte önkéntelenül fürkészni az eget. Nehogy ismét jöjjenek a „mieink”! Majd a félelem felháborodásba csapott át. Egyszerre megjelent egy helikopter bennünket körülvevő dombok mögül, szinte a föld alól. Ott lebegett teljes pompájában fölöttünk. A mellettem állóhoz fordulván megjegyeztem:

- Nézd milyen hatékonyak vagyunk, máris megérkeztek a mentők!

A gépből egyenruhások ugrottak ki. Hamar kiderült, hogy sem nem ápolókról sem orvosokról van szó, hanem a Jugoszláv Néphadsereg vezérkari főnöke érkezett gorilláival, hogy a csapatokat megfékezzék és megakadályozzák a lázadást. Kiadta a parancsot:

- Gyerünk, sorakoztassátok fel az egységeket!

Közben ez a hadsereg úgy néztek ki, hogy valaki farmer nadrágban volt, valaki civil kabátban, sokan szakálasak voltak, szóval a legvadabbul néztek ki az emberek. Nem mondanám, hogy csőcselék, de elég tarka társaság volt. Ha irodalmi hasonlattal élnék, Rejtő Jenő szereplőihez tudnám hasonlítani a látványt. A gorillái kerítettek egy olajos hordót, arra felállt, és elkezdett prédikálni. A hallgatósága viszont, csak egy dologról akart hallani, mégpedig arról, hogy történhetett meg, hogy a saját légierőnk bombázza egységeinket!?

Hebegett, habogott, hülyeséget válaszolt, ezért az egyik katona lehordta. Odaszólt a gorilláinak, fogják el ezt az embert! Az ismeretlen igazmondó, környezete élesre töltötte fegyvereit, majd kijelentették, hogy nem adják ki a katonai rendészetnek a társukat. A parancskiadó állt a hordón, mellette a végrehajtók, köröskörül az alárendeltek, csőre töltött fegyverekkel. A helyzetből egyértelműen adódott, nem lehetett végrehajtani a parancsot. A jövevények visszavonultak a helikopterhez, majd beszálltak a gépbe. A gép felemelkedett. Valaki utánuk röpített egy sorozatot. Szörnyű volt.

Szabadkai fiatalember

Két nap után mondták, hogy egy kicsit még közelebb megyünk az egész dologhoz. Megálltak az autóbuszok. A tisztek azt mondták, hogy most aztán mindenki meneküljön, keressen magának valami búvóhelyet. Itt ugyanis nagyon lövöldöznek. Nem tudtuk mi történt. Nem tudtuk hol vagyunk. Csak azt hallottuk, hogy fütyülnek a fejünk fölött a lövedékek, az aknák robbannak köröttünk! Mindenki menekült, ahova tudott. Volt olyan katona, aki ott helyszínen elájult, voltak olyanok, akik bevizeltek. A hirtelen jött félelem, csodákra képes. Elterültünk a földön. Minden göröngy fedezéknek számított.

Minden előzetes bejelentés nélkül, délután egykor érkeztünk a frontra. Ettől kezdve, a golyók fütyültek, a gránátok robbantak, a föld rengett, mi lapultunk. Este nyolckor érkezett a hátországból egy tiszt. Közölte velünk, hogy mi a fronton vagyunk. Amikor a buszok elindultak, az lett ígérve, hogy a harmadik vonalba, vagyis a hátországba kerülünk, ehelyett itt vagyunk.

Iván

Bennünket harckocsizókat összefogdostak, hogy menjünk kihúzni a csávából a mieinket. Horvát területen voltunk. az előttünk lévő egység elfoglalt egy mezőgazdasági birtokot. A horvátok meg lőtték a szerencsétleneket. Elindultunk, megérkeztünk. Én hullát nem láttam, hála Istennek. Zöldre vállt arcok, halálsápadt emberek. Egy fa égett. Ilyet még nem láttam soha. Egy hosszú hangár. A teteje helyén egy fekete lyuk. Töménytelen puskapor szag. Valaki elkezdett lövöldözni. Megjegyeztem magamnak azt a hangot, amit a golyószóró lövedékei a száraz kukoricásban képeznek. El voltunk veszve. A tisztjeink, a főtiszteink, a nagykutyák azok nem voltak ott soha amikor kellett volna.

Másnap a katonák, ki fegyverrel ki az nélkül, ki egyenruhában, ki az nélkül, de általában csoportosan hagyták ott a hadsereget. Ott hagyták a háborút. Volt aki azt mondta, hogy visszajön, volt aki azt mondta, hogy a fegyvert majd visszahozza, mások azt ígérték, hogy a szüleikkel visszaküldik a kalasnyikovot. Nem tudom, hogy az ígéretekből, a későbbiek során mi teljesült. Álltunk az út szélén stoppoltunk. Az autók sorban álltak meg, és vittek bennünket Újvidék felé. Akkor vált félelmetessé, hogy az embernél fegyver van, amikor civilizáltabb környezetbe kerültünk. Oldalamon a kalasnyikovval érkeztem a városba. Először a barátnőm édesanyához mentem, besurrantam. Civil ruhát hozattam hazulról, átöltöztem. A golyószórót egy pulóverbe csomagoltam, hazamentem. Még az nap Szabadkára utaztam. Zötyögött a busz, és az ablak mellett ültem, néztem a tájat. Megrémültem, minden házban csak egy célpontot láttam. Az állomáson ahogy az embereket néztem, mindegyiket több darabban láttam, egyenlőre a darabok össze voltak rakva, de ha odaeresztenénk egy gránátot, az ami egyenlőre egyben van, akár húsz darabra is széteshet.

Fogalmam sincs, hogy a „bajtársaimmal” akikkel együtt voltunk a fronton, hogy mi történt velük. Érdekes, hogy olyan korban és földrajzi területen élünk, hogy azon kell gondolkozni, így alig harmincfelet, hogy vajon él e még ez, vagy az az ismerősöm. Szörnyű. Kemény dolog.

Ápoló ( a discóbol, Kiskunhalas)

Rutin szerű volt, minden. Hosszú konvojok mentek ki a harctérre, és vissza a laktanyába. Megkaptuk a parancsot. Indulunk. Beszélgettünk, röhögtünk útközben jókat, gurult a mentőautó, futott a sebesültszállító. Megérkeztünk. Szóltak, van egy pár sebesült. Nem is figyeltem, míg a mentőautóba pakolták őket. Visszaértünk a kaszárnyába. Indultam, hogy segítsek kivinni őket a kocsiból. Először egy sérült fiatalembert vittünk ki, a lába szét volt roncsolva. Folyton azt hajtogatta:

- Szar az élet.

Bevittük a műtőbe. Ott halt meg. A többiek már halottak voltak. Volt köztük néhány magyar. Ketten tarkón voltak lőve. Sírva fakadtam. Mindenfelé vér volt a kocsiban. Az altiszt rám szólt. Ki kellett takarítanom a kocsit.

Rétfalu előtt

Az egész frontvonal úgy nézett ki, hogy volt előttünk egy le nem szedett kukoricás, amiből jöttek felénk a golyók. Ropogtak a gépfegyverek, csattogtak a kukorica levelek. Az események után, még sokáig hallottam ezeket a hangokat. A második napon erős támadás ért bennünket. Egyedül voltam a lövészárokban, összekuporodtam, remegtem. Nem tudom meddig tarthatott a félelem önkívületi állapota. Csak az járt a fejemben, hogy most ez a vég? Ide fog csapódni a sorozat? Engem eltalál? Egyszerre ez az érzés elmúlt. Elöntött a bátorság. Tombolt bennem a bosszúvágy. Felálltam, két tárat a kukoricásba lőtem. Ordítottam:

- Merre vagy?! Mutasd magad!

Megráztam magam, visszafeküdtem a lövészárokba. Ennek semmi értelme. Nem is láttam senkit, csak a golyók aratását hallgatom a kukoricásban. Kire lövöldözök? És miért?

Délvidéki önkéntes Boszniában

A központ Klokotnica nevű kis faluban volt. Dobojtól nem messze. Ott székelt a 109. Doboji brigád parancsnoksága. Ott szolgáltam. Doboj a szerbek kezében volt. Negyedszer voltam őrségen, amikor megsebesültem. Hárman lőttek rám kb. kilencven golyót. Négy eltalált. Bevittek a kórházba. Két golyó a kezem, kettő a lábam találta el. Miközben összeestem, egy kőre zuhantam. Eltört a vállcsontom. Bátran elmondhatom, még jól is jártam. Miután meggyógyultam, ismét a harctéren voltam.

Rétfalu előtt

Voltak olyanok is közöttünk akik sok háborús filmet láttak, és hol Silvester Stalonenak, hol Arnold Schwarcenegernek, hol Rambo-nak, hol terminátornak tartották magukat. Kivonultak a lövészárok elé és eszeveszetten lövöldöztek. Kötve hiszem, hogy valakit is eltaláltak volna. Olyanok is voltak akik úgy érezték, hogy őket nem fogja a golyó, mert az Úr védi őket. Volt egy olyan fiú is köztünk, aki kijelentette, hogy ő nem tudna lőni emberre. Ha rálőnek akkor sem lő vissza, mivel hívő és embert nem ölhet. A tisztek elfogadták a magyarázkodását és megtették tiszti szolgának. Ő azután a hátországban főzte a teát és a kávét, két cipőpucolás között a tiszteknek. Ott a fronttól távolabb, a vélt biztonságban egy gránát becsapódástól sebesült meg. Ez az eset meggyőzött arról, hogy sem a fronton sem a hátországban, másban nem bízhatsz, csak a szerencsében.

Megérkezésünk másnapján, az egyik társunkat egy mesterlövész lábon lőtte. Le voltunk törve. Felfogtuk hol vagyunk és mivel jár az amit teszünk.

Délvidéki önkéntes Boszniában

Újév előtt, Szilveszter éjjelén elindultunk. A szerbek egy domb csúcsán tanyáztak. Körbe kellett fognunk őket. Nem gondoltam én semmire. Nem gondoltam, hogy eleshetek vagy megsebesülhetek. Csakúgy, mint a többiek, meneteltem. Aknamezőre értünk. Ketten-hárman megsérültek. A csetnikek elkezdtek lövöldözni, néha találtak is, úgyhogy két halottunk három újabb sebesültünk lett. Mi egy golyót sem lőttünk vissza, hogy ne tudják meghatározni a helyzetünket se a számunkat. Ők az egész erdőt fésülték át a lövedékeikkel. Visszavonultunk.

Rétfalu előtt

Az egész háborúban a legnehezebb a hideg volt, a tél a fagy. Vizes árkokon közelítettük meg az állásainkat. Csurom vizesek lettünk mire odaértünk. Volt, hogy este hattól másnap délelőtt tízig ott voltunk. éjjel egy körül a ruha is megfagyott rajtunk.

Délvidéki önkéntes Boszniában

Reggel hét körül értünk a harctérre. November vége, december eleje lehetett. Mi az egyik tanyán voltunk a csetnikek a másikon. Lehetett közöttünk talán száz-százötven méter. Csend volt, senki sem lövöldözött. Az egyik társam a hátsó szobában tüzet gyújtott, melegedett. Mi is odamentünk, melegedtünk. Vágyaimnak hangot adtam

- Jó lenne kávét inni.

- Hozok vizet

Kiment az udvarra a kúthoz, majd jött vissza a vízzel. Robbanás, sikítás. Az egyik repesz átvágta az lábszárát. Az egyik bevetés során az egyik társam szemét csapta ki a repesz. Jött le a hegyről. Egymás szemébe néztünk. Nem volt jobb szeme.

Rétfalu

November közepe felé ismét megszületett egy, a tűzszünetek hosszú sorából. Ha jól emlékszem ez volt a tízen kettedik. Föllélegeztünk, talán vége van. Az ellenfél, a Horvát Hadsereg három napig egy golyót sem eresztett felénk. Betartották a tűzszünetet. Negyedik nap, annak örömére, hogy az ellen szavatartó, a mi tisztjeink eldöntötték, hogy támadunk, elfoglaljuk az előttünk álló falut, közelebb visszük a frontot Eszék városához. A támadást megelőző éjszakán a lövészárokban voltam. Éjjel egy körül vadászbombázók húztak el a fejem fölött. A szembenálló állásait bombázták. Én is átéltem mit érezhettek a horvát katonák. Úgy ítéltem meg, jó húsz perc, fél óráig tartott a támadás. Minden másodperc örökkévalóságnak tűnik ilyenkor. Lángoszlopok emelkedtek az ég felé. Az előttünk lévő falu nagy részét romba döntötte ez a bombázás. Sejtettük, hogy mi vár ránk reggel.

Bosnyák kisfiú

Az egyik bombázáskor a házunk előtt álltunk a szüleimmel. Amikor meghallottuk a repülőgépzúgást, elbújtunk. A tőlünk három kilométere eső falu volt a célpont. A legjobb barátom annál a bombázásnál hallt meg. Edinek hívták. Egy évvel volt fiatalabb nálam. Én 13 éves vagyok.

Rétfalu

A támadásról annyit tudtunk, amennyit a katonaságban tanítottak velünk. Ebből kifolyólag senki sem tudta elképzelni, hogy is fog ez kinézni. Fölosztottak bennünket három századra. A századokat elválasztották egymástól. A támadás előtt közölték velünk, a tisztjeink, hogy a jó „usztasa” a halott usztasa. A jó Horvát katona a halott Horvát katona. Elriasztó történeteket meséltek, hogy a sebesült horvát katonát, egy szerb katona szerette volna felemelni. Miután felemelte, kiderült, hogy rajta feküdt egy kézigránáton, amely azonnal felrobbant. Meséltek egy öreg nénikéről is, akit, miután felszabadították a faluját, tolókocsiban toltak ki a házából, az emberséges szerb katonák, az udvarra. Egyszerre az öregasszony előkapta szoknyája alól a pisztolyát és helyben agyonlőtte a két katonát. A támadás előtt álltunk, nem tudtuk mi lesz. Ezeket a meséket hallgatván, nekünk sem volt mindegy. A tisztek megnyugtattak bennünket, két busz zsoldos fog érkezni, akik vettek már részt ilyen támadásokban és ők fognak irányítani bennünket. Mikor elindultak a harckocsik, a zsoldosok előttünk mentek a harckocsik után. Repesz mellényt viseltek, sokkal jobban fel voltak szerelve, mint mi, sorkatonák. Az előttünk álló faluban a Horvát hadsereg négy katonát hagyott hátra. Ők feláldozták magukat a faluért. Tisztjeink szerint zsoldosok voltak. Kettőjük halálánál jelen voltam. A harcok már véget értek. A falut bevettük. Az egyik házban bukkantunk rájuk. Az egyik sebesülten kuporgott, a másik felénk tartotta a golyószóróját. Egy ideig néztük egymást. Egyikünk sem tudta, hogy tesz e a másik valamit, meghúzza e a ravaszt? A mellettem lévő szerb zsoldos az egész tárat beléjük lőtte. Lehet, hogy az életem mentette meg, de az is lehet, hogy a horvát katonák nem lőttek volna, amikor látták, hogy mindenek vége. Később az egyik nagyon jó barátommal leültünk egy romba dőlt ház falmaradványára. Ültünk, hosszabbak voltak a csendek, mint a szavak. Leesett egy gránát. Őt több repesz érte, engem egy se. Elült a por, ismét csend lett. Ő a földön maradt, már nem lélegzett. Délután háromra mindennek vége volt. Elfoglaltuk a falut. Délután ötkor megtámadtak bennünket. Vagy két óra harc következett, védekeztünk. Akkor kiderült, hogy saját egységeink támadtak ránk, azt hívén, hogy még a horvátok kezén van a helység, és mi vagyunk a horvátok. Ez az eset egyértelművé tette számomra a Jugoszláv hadvezetés kontár mivoltát. Az is az igazsághoz tartozik, hogy egységeink között nem volt rádió kapcsolat. Ha lett volna, sok katona ma is sértetlen lenne, sok férfi ma is élne. Ennek a felesleges harcnak halottakban és sebesültekben, negyven áldozata volt, persze főleg a bennünket támadók részéről. Egy öreg házaspár, akikre rátaláltunk az egyik házban, mellesleg csodával határos módon menekültek meg, hiszen egy ház elfoglalása úgy nézett ki, hogy bedobtunk egy-egy kézigránátot minden ablakon, majd szétlőjük a zárat, berúgtuk az ajtót, kilőjük a tárat, úgyhogy kész csoda, hogy életben maradtak. Nos, egy ilyen házban, hol előbb gránátok robbantak, majd bőszen kerepelt a képfegyver, egyszer csak kiürült a tár. A hirtelen csend ilyenkor egészen különös. Ebben a csendben egészen különös jelenet történt. Ott állt lihegve a katonánk a tönkrerobbantott berendezés között még füstölgő gépfegyvercsővel, de már üres tárral, a nappali közepén, amikor az ágy alól előbújt egy idős, hetven-nyolcvan közötti házaspár. Az aggastyán és az öregasszony felemelték a kezüket, látható jeleként, hogy megadták magukat. Az izzadságában úszó katona, fejében egyrészt a félelem, másrészt a harc heve, pusztán állt, nézvén a valószerűtlen jelenetet, majd megkérdezte:

- Hol az ellenség? Hol vannak a horvátok!?

- Mi nem tudjuk.

Szólt a válasz. Később azzal a váddal, hogy teát és kávét főztek a Horvát Hadseregnek, hadifogollyá nyilvánítattak, és elszállították őket valamelyik fogolytáborba.

Bosnyák megszólaló (Bileca)

A szerbek Dubrovnik irányában támadtak. Én Bileca városában éltem, és azon a környéken a muzulmánok kisebbségben voltak. Erőszakkal mozgósítottak bennünket. Az utcán is tartóztattak le embereket, ezért bujkálni kényszerültünk. Sokan állásunkat is elveszítettük, mert a munkahelyünkre sem mertünk bemenni. Mindig figyelt valaki közülünk, és ha feltűntek a szerb rendőrök, az erdőbe szöktünk, ahol az éjszakákat töltöttük. Így kellett tennünk, ha nem akartunk a szerbekért a horvátok ellen harcolni. Én nem akartam senki ellen fegyvert fogni. Amikor látták, hogy az addigi módszerekkel nem érik el céljukat, kihirdették, hogy nyugodtan jelenjünk meg a munkahelyünkön, dolgozzunk, és nem esik bántódásunk. Egyik nap razzia volt. Rengeteg rendőr jött és minden tizenöt és hetvenöt közötti muzulmán férfit letartóztattak. Volt akit rögtön megvertek. Volt, akinek kést fogtak a torkához, - Te nem velünk tartasz, te usztasa vagy! Engem a Bilecai börtönbe vittak, ahol 196 napot töltöttem. A többiekhez képest még jól is jártam, mert csak ritkán vertek meg. Voltak akik belehaltak a bántalmazásokba. Egy pincében voltunk, alattunk, szénhulladék. A város széli házakat, kivétel nélkül felgyújtották. Sok embert kiköltöztettek, és szerbeket raktak a házaikba. Borzalmas dolgok történtek. Apámat sokszor megkínozták, mert a Demokratikus Akció Párt tagja volt. A bűne mindössze az volt, hogy élt. Minden fogát kiverték, eltörték a fogait, árammal kínozták. Az ember füléhez és mellbimbójához elektródákat kapcsoltak és áramot engedtek bele. Szörnyű volt, az ájulásig fojtatták. Egyeseknek késsel keresztet vágtak a hátába. A sebesülteken nem volt szabad segítenünk. Éjjelente részeg csetnikek törtek ránk. Kiválogattak néhány embert, pusztán azért, hogy véresre verjék. A falakat vér borította. A vörös keresztnek több mint három hónapig nem engedték az ellenőrzést. Mielőtt jöttek, lemosatták velünk a vért a falakról és azt kellett mondanunk, hogy minden rendben van, és jól érezzük magunkat. Előtte, vagy tíz napig senkit nem bántalmaztak, hagyták, hogy a sebeink begyógyuljanak, az ütésnyomok eltűnjenek. A rendőrség pincéjében ahol fogva tartottak bennünket, mintegy kétszázan voltunk. amikor én odakerültem, már sokan voltak benn. Vallattak, hogy mi volt a feladatunk, kinek melyik szerbet kellett volna lemészárolnia. Egyesek félelemből bevallották, hogy volt fegyverük. A szerencsétlenek azt hitték, hogy így könnyítenek a sorsukon, de még rosszabbul jártak, utána azért verték őket, hogy árulják el, hogy hova rejtették? A vállalatnál ahol kilenc évig dolgoztam, mindenkivel nagyon jó viszonyban voltam. Gyakran ültünk együtt, beszélgettünk, poharazgattunk. Utána meg rám fogták, ugyanazok az emberek, hogy ellenség vagyok. Mindazok után, amin keresztülmentünk, apám is, én is, ma sem tudnék senkire kezet emelni. Azokra sem akik bántalmaztak. Úgy érzem meg tudtam őrizni ép elmém. Ma is le tudnék ülni velük, beszélgetni. Viszont, képtelen vagyok megérteni a cselekedeteiket. Nagyon nehéz.

Ljubljana

A Jugoszláv hadseregben a haverom,. Szarajevó mellett volt, és egy tisztás előtt letelepedtek. Jöttek a repülők, ledobták a segélycsomagokat, azok megérkeztek a tisztásra. Közel volt egy muzulmán falu. A tisztek azt mondták, hogy megvárjátok amik kijönnek, hogy összeszedjék a segélyt és lőtök amíg mozog valaki. Ezt muszáj volt megtenni, mert ha nem, akkor hátulról jön a lövés. Ismét csendes akkor lett a tisztás, amikor már valóban senki sem mozgott. Utána bementek a faluba, ott is „rendet” tettek. A segélycsomagokból, ami nekik kellett azt kiszedték, a többit vitték a szerb falvakba szétosztogatni. Ez a gyerek most otthon van, remeg a feje, mint egy nyolcvanéves öregasszonynak. Tönkrement idegileg. Ez a háború.

Rétfalu

Ezek az önkéntesek minden egyes házba bementek, az első dolguk az volt, hogy nézzék mik az értékesebb dolgok, mi az amit elvihetnek. Mindegyik nagy táskákkal vagy hátizsákokkal érkeztek, fosztogatás céljából. Volt egy eset, hogy az egyik fosztogató egy videó magnót el akart emelni az egyik házból, és az alá volt aknázva. A gránát felrobbant, és mind a két kezét könyékig leszakította.

Topolya

Ha holnaptól kezdve minden megszűnne, akkor is éveknek kell eltelnie ahhoz, hogy ez egyáltalán rendeződjön. Nemzedékeknek kell felemelkednie és letünnie, hogy ez valamelyest is megváltozzon.

Rétfalu

A háború nyomot bennem nem hagyott. Nem sebesültem meg. Amikor hazamentem, úgy döntöttem, hogy elmegyek orvoshoz és kivizsgáltatom magam. Az orvos erős nyugtatókat adott. Több mint egy hónapig szednem kelett őket, hogy a lelki nyugalmam visszaálljon. Apróságokon vitáztam, apróságokon összekaptam minden ismerősömmel. Legszívesebben megvertem volna valakit, ha nem volt egy véleményen velem. Az orvoshoz azért kellett elmennem, mert a feleségem szavai szerint, éjjel össze vissza beszéltem, felugráltam, harcoltam. Minderről én persze reggel semmit sem tudtam. Egy rossz állomnak, egy filmnek tűnik most az egész. Még a mái napig is rossz róla beszélni. Azt mondják nekem, hogy nem szégyelled magad, te csetnik?! Harcba mentél értük, és lövöldöztél, öltél? Nem értik, hogy én erről nem tehetek. Ez egy kitervelt átverés volt. Minden lépése ki volt tervelve, hogy szépen lassan húzzanak bele minket a zűrzavarba. Véleményem szerint a szerb főtisztek műve volt az egész.

Topolya

Van egy mesterséges tó a falu mellett. Az a valamikori amikor mindannyian kijártunk a tóra fürdeni, függetlenül attól, hogy ki a szerb, horvát, szlovák vagy magyar. Ez nem volt téma közöttünk. Mind ez mára megszűnt. Nem is tudom minek nevezem azt az állapotot, talán fasizmus, újkori fasizmus, ez a megfelelő elnevezés.