Lebár:
Kórógy, mint település valahol István király idejéből
származik. Mikor Gellért püspöknek a kocsiját legördítették a Gellért hegyről,
állítólag valami Korrupt nevű nemzetségfő fogta az egyik kereket. István király
bosszúja elől menekülve délre, itt bújtak meg, az itt levő mocsarakban. A mai
Vukának, Valkó volt a folyó neve, az egész folyása egy óriási mocsár volt. Ide
menekültek a magyarok István király haragja elől, és kis szigeteken telepedtek
le. Zsigmond király idejében volt egy Kórógh nevű katonatiszt. Zsigmond ennek a
Kóróghnak kutyabőrt adott, úgyhogy a vezetékneve után ipszilont írhatott, és
akkor Kórógyi lett a vezetékneve. És ő kapta ezt a birtokot, tulajdonképpen a
mocsár. Várának a romja most is megvan, épp ott van a határ, ahol ez a vár áll.
Kórógyot a helység iskolájának évkönyve szerint Kórógyi
János, Kórógy vári főnemes és jobbágyai alapították. Hogy melyik Kórógyi
Jánosról van szó, azt homály fedi, ugyanis a történelmi okmányok egyszerre négy
Kórógyi Jánosról tesznek említést. Az első Kórógyi Jánost hat évvel III. András
Árpád-házi királyunk trónra lépése után, és öt évvel az Árpád-ház kihalása
előtt, 1296-ban említik az okiratok, mint Kórógyi László fiát. A második
Kórógyi János és testvérei, Miklós és Fülöp, 1364. január 13-án íratták át I.
Lajos király 1343. május 11-én kelt adománylevelét, amelyben a három testvér,
már Jánosfalva, Csápa, mai nevén Csepin, és Kórógy uraiként szerepel. A
harmadik Kórógyi János 1395-ben Zsigmond alatt, mint királyi lovász tevékenykedett.
A királyság közigazgatásában elfoglalt méltóságokat
tekintve kétségkívül Kórógyi IV. János vitte a legtöbbre. 1441-ben I. Ulászló
uralkodása alatt országbíró volt. 1444-ben I. Ulászló elesett a várnai
csatában, majd 1453-ban a törökök elfoglalták Konstantinápolyt. Így az ország
megrendült biztonsága következtében V. László uralkodása alatt a
legveszélyeztetettebb területen a macsói bán tisztjét viselte. A Macsói Bánság
a Dunától délre és a Drinától keletre helyezkedett el, a mai napig Szerbiának ezt
a csücskét Mácsvának nevezik. 1456 júliusában kiskorú fiával, Kórógyi Gáspárral
bandériuma élén, mint Hunyadin kívül az egyedül jelen levő főnemes, részvett a
nándorfehérvári győzelemben. Hunyadi János erről így írt V. Lászlónak szóló
jelentésében: „Tudja meg felséged, hogy velünk csak a keresztes nép volt és
Kórógyi János.” A Kórógyi család utolsó tagja, György 1526. Augusztus 29-én
áldozta életét a hazáért, sokakkal egyetemben Mohács mezején.
Lebár:
Az írástudás Kórógyon az 1550-es években kezdődött, amikor
áttértek a református vallásra, és amikor Kórógyra jöttek az első református
prédikátorok.
A kórógyi népet 1556-ban Sztárai Mihály és Szentantali
Gergely prédikátorok térítették református hitre. Erre az időre vezethető
vissza a kórógyi felekezeti iskola megalapítása is. A prédikátorok célja az
volt, hogy a nép a saját nyelvén olvassa a Bibliát és hallgassa az
igehirdetést. A 16. századi reformátusok életében nagy változást hozott az
1556. augusztus 16-án és 17-én megtartott Hercegszőlősi egyházi gyűlés, ahol az
egybegyűlt 40 szlavóniai és baranyai prédikátor egyházi törvényeket hozott. Az
egybegyűltek között volt Andreas Korokius, vagyis Kórógyi András, kórógyi
prédikátor is. Az ott hozott egyházi törvényekkel határozták meg a szlavóniai
és baranyai református közösségek életét. Külön figyelmet érdemel a következő
tétel: „Azt akarjuk, hogy minden tanító ne csak prédikáljon, hanem a
gyermekeket is a kereszténység fundamentumára tanítsa.”
A török időkben igen sokan az őslakosok közül, kik érdekből,
kik szívből áttértek az iszlámvallásra. Az 1683 és 1691 között dúló, a töröktől
felszabadító háborúsorán a török összeomlást követően a mohamedán népesség a
padisah csapataival együtt visszavonult, és többségük Bosznia és Herczegovina
területén telepedett le. Érdekességként megemlítendő, hogy egyes herczegovinai
muzulmánok körében és népdalaikban ma is él a hagyomány Eszékről és
környékéről, ahonnan őseik 1690 tájékán menekültek el.
A török kiűzése után a visszatérő királyi közigazgatás
népszámlálást tartott. 1699-ben Kórógyon többek között a következő családfőket
jegyezték: Dezső János, Bence István, Galynok János, Gergely Jancsi, Pacsora
István. Ugyanezen évben Gyökei az összeírást a szomszédos Szent Lászlón említi.
A Gyöke család a későbbiekben átköltözött a közeli Kórógyra, és Gyökei és két
későbbi leszármazottja legújabb történelmünkben is szerepet kap.
Lebár:
Én az ausztriai határhoz közel születtem. Lebár földműves
családból származom. Elég szegények voltunk, a szüleim, az őseim mind
szlovénok. Hát 1941-ig nem tudtam magyarul, egyáltalán nem. Szlovén iskolába
jártam, szlovénul végeztem az elemi négy osztályt. Utána polgári iskolába
iratkoztam, 1941-ben másodikos voltam, amikor megkezdődött a háború és Lendva
Magyarországhoz lett csatolva. Ugyanabban a padban ültem, ahol eddig szlovénul,
most magyarul tanultam, de szó szerint nem tudtam egyáltalán magyarul. A
fiúkkal játék közben fordítottunk, mert voltak ott tán 10-en is, akik magyarok
voltak. A háború előtt is velem jártak egy osztályba.
Lendván elvégeztem a polgári négy osztályt, majd
Csáktornyára iratkoztam a tanítóképzőbe. 1945-ben aztán a tanítóképző
Csáktornyával együtt Jugoszláviához tartozott, így aztán horvát nyelven kellett
folytatni a tanulmányaimat. Az államvizsgát Szabadkán tettem le magyarul.
1948-ban jöttem Kórógyra, az akkori szokás szerint a Horvát Szocialista
Köztársaság minisztériumától kaptam a kinevezést Kórógyra, eszéki járás.
Eszéket azt térképről tudtam, hogy hol van, de Kórógyról életemben nem
hallottam, főleg azon lepődtem meg, hogy azt írta, magyar elemi iskola.
Elhatároztam, hogy mégis elmegyek, legalább megnézem, hogy hol van. Eljöttem
Eszékre, tárt karokkal fogadtak, hogy végre van valaki, aki jön.
Megmagyarázták, merre kell menni Lászlóra vonattal, onnan
pedig három kilométert gyalog. Lászlón találkoztam egy idős bácsival, magasabb
volt tőlem, sovány, bajszos, valahogy magyar jellege volt. Magyarul köszöntem
neki, ’Jó napot kívánok, meg tudná mondani, merre van Kórógy?’ néz rám. Mondom
neki, hogy hát Kórógyra vagyok kinevezve tanítónak. Néz rám: ’Osztán minek?
Volt már itt tanító kisasszonyka’
Nagyon megbarátkoztam a kórógyiakkal. Valahogy második
otthonom lett az egész falu. Nem nagyon múlt el disznótor nélkülem. Szokás,
hogy a tanítókat, tisztelendő urat, jegyzőt is meghívják a lakodalomra. Én
aztán egyikből sem maradtam ki. 1950 februárjában nősültem meg, elvettem az
ottani igazgatónőmet. Nagyon szerettük egymást, decemberben megszületett a
lányom, Olgica. Utána bevonultam katonának, leszolgáltam a katonaságot. Időközben
megszületett a második kislányom.
Ketten dolgoztunk az iskolában, 136 volt a gyerekek
létszáma a hat osztályban. Amikor elhagytam az iskolát, 1990-ben, akkor a nyolc
osztályban 72 gyerek volt. Természetesen nem a gyerekek létszáma csökkent,
hanem a felnőttek létszáma. Az akkori 1200 lakosból most 700 lakosa maradt
Kórógynak. A valamikori vármegyerendszer szerint Kórógy község volt, gondolom
adminisztrációs község. 1956-ban ünnepeltük meg Kórógyon az írástudásnak a 400.
évfordulóját. Amikor az első világháború után jöttek a szerb önkéntesek,
megalakult Palacsa, 1922-ben Szilas, 1922-ben mind szerb falvak, ezek a falvak
körülöttünk az akkori Szerb Horvát Szlovén Királyságnak a nagy szerb
politikáját mutatja. Hogy ide, a két magyar falu, Szent László és Kórógy közé,
szerb település lett. Ugyanúgy magyar és horvát falu közé újabb szerb
település. Lassan-lassan itt kezdődött a szerbeknek ez az expanziója, amikor
jöttek oda. No így aztán Kórógy többet nem lett község.
Valahogy elzártan éltek kórógyiak, aminek köszönve
megmaradt a nyelvük, az egyedüli tájszólás a világon. Megmaradtak a szokásaik,
népdalaik, népi táncaik, amiket ápoltunk. Erősen és szigorúan. A zenevilágban
probléma nem volt akkor. Amikor csak kellett, mindig akadtak zenészek. Először,
valamikor régen, dudás volt a falu zenésze. Galydás, ahogy ők mondták, ez az
öreg bajszi apó volt, fiatal korában, megvolt még a múzeumunkban a galydájának
egy darabja. Azután az öreg szerzett egy harmonikát. Az első és a második
világháború között két zenekar működött Kórógyon. Az egyik a tambura, a másik
vonós zenekar volt, cimbalommal.
1953-ban kezdtem én az iskolai zenekarral dolgozni, a
tambura zenekarral. Nekem 1953-tól 1990-ig, míg nyugdíjba nem mentem, mindvégig
iskolai zenekarom volt, amelynek tagjai, amikor a nyolc osztályt elhagyták,
bekapcsolódtak az Ady Endre Művelődési Egyesület zenekarába. Sikerült
Budapestről Berkes Esztert, a neves táncpedagógust lehívnunkuk, aki nálunk
Kórógyon tíznapos tanfolyamot tartott kórógyi táncokról. Ő előzőleg ötször,
hatszor is eljött Kórógyra magnóval, és összegyűjtötte az idősektől egyrészt a
dallamokat, másrészt a tánclépéseket. Kitűnő koreográfiát állított be, úgyhogy
ez egy sikeres lépés volt, azon az úton, melyen a cél megőrizni és ápolni a
valamikorit.
A derenka tulajdonképpen leánytánc volt. Amikor vasárnap
kijöttek a templomból a lányok, szépen kebélbe öltözve, a templom előtt szokták
járni ezt a táncot. A szöveg után esetleg elképzelheti: „Falu végén a vasvella,
mégis be gyütt a kolera-ra-ra.” Ez a ra-ra-ra, ez a három ütés ez majdnem
minden dallamnál, nótánál ezzel végződik és ilyen kis guggoló félben lévő
megrázkódást jelent a dalok vagy versszakok végén a táncban. Az ezerhatszázas
évekből származik a tánc. A szöveg természetesen változott: „
Mi haszna hosszí pipaszár, ha végig foly rajta a nyál, mi haszna a szép menyecske, ha nem fekhetök
le vele”.
1949-ben alakult meg az Ady Endre Művelődési Egyesület.
Ennek köszönve megmaradt sok minden. Őriztük a kórógyi népszokásokat,
népviseletet, népzenét. Most is, Horvátországban az egyedüli művelődési
egyesület, amelynek tánccsoportja működik eredeti néptáncokkal, az a mi
egyesületünk. A népviseletek igazán gyönyörűek voltak. A szoknyák bokáig értek,
lenből készültek, háziszőttes anyagból. A terdálása abból állt, hogy amikor
kimosták, akkor kikeményítették, és addig ütötték verték a térdükön, persze
összecsavarva, míg meg nem száradt. Ebből lett egy olyan „harmonikás” szoknya,
de nem rakott szoknya, mert annak hosszú egyenes vonalai vannak, ennek nagyon
pici apró vonalai voltak, ahogy össze volt tekerve, mosás után. Három-négy óra
hosszát is verték a térdükön, míg meg nem száradt. Szép volt. Ennyit a
szoknyáról.
A farhám az egy széles masni, mely övként fogja körbe a
derekat. Az unokám népviseletében volt egy százötven éves példány. Nagyon szép
volt. Egy menyecskénk Magyarországon kiűzésben még ismeri a készítési módokat.
Mái napig ha kell, sző. Ezzel foglalkozik. Ezek a
menyecskék még élnek, ha kihalnak, akkor kihal az egész.
Én mint tanító dolgoztam a kórógyi
iskolában. Magyar nyelvet és zenét tanítottam. Dr. Lőricze Lajossal, az
elhunyttal, jó ismerősök voltunk, sokszor megfordult nálunk, leveleztünk. Azt
mondta:
-
A
helyes írás az egyik dolog, de a tájszólás a másik dolog.
Például: „nincs kigyednek valahojan bobolyú forma
csingéje? Nincs magának valahojan – valamilyen bobolyú forma – paradicsom alakú
csingéje – labdája?
A burgonya az péra. Még krumpli se, hanem péra. Szahány a
tepsi. És azt mondta, hogy világért se vezessük be a tv, a rádió irodalmi
nyelvét Kórógyra.
Hagyjuk meg a falut olyannak amilyen volt. És mi
meghagytuk.
Hölgy:
Kórógyon születtem, 1958-ban. Szent Lászlón dolgoztam 18
évig a „Prvi Maj”-ban, (Május Elseje). 1991. VI. 26. dolgoztunk utoljára. Akkor
le lettek zárva az utak. Palacsa szerb falu, Kórógy és Szent László között
helyezkedik el. Ott többet nem lehetett átjutni. Úgyhogy, aznap dolgoztam
utoljára.
Voltak szerb barátaim. Sok szerb barátom volt. Talán több
is, mint ahány magyar. Az igazságot megvallva, nagyon jó barátok tudnak lenni.
Betértem a házukba, úgy nem lehetett eljönni, hogy ne kínáltak volna meg
étellel vagy itallal. Nagyon vendégszeretők. Fantasztikus barátok. Akár
elképzelni is nehéz volt, hogy az fog megtörténni, ami
történt. Két barátnőm, akikkel együtt dolgoztunk, ők is fegyvert fogtak. Ha bál
volt, vagy búcsú, együtt mulattunk.
Lebár:
Az utolsó faluból való kimenetelem, a Szent Lászlói
postára történt. Palacsa a két magyar falu között terült el. A szerb falu
közepén volt egy kocsma. Oda útközben be szoktam térni. Volt egy kis mopedom,
azzal jártam. Akkor is megálltam, betértem a kocsmába. A kocsma előtt a padon,
két szakálas ismeretlen ült. Akkor már rebesgették, hogy jönnek a csetnikek.
Mikor bementem a kocsmába, az egyik asztalon két gépfegyvert vettem észre. A
barátaim egy másik asztalnál ültek. Köszöntöttük egymást, odaültem közéjük.
Szerbül beszélgettünk. Italt rendeltünk. Talán, ha jól emlékszem, hatan ültünk
az asztalnál.
-
Mit
akartok ezzel a két gépfegyverrel?
-
Vigyázz,
nehogy ebből feléd is repüljön.
Válaszolt az egyik tréfásan. Ezt a feltételezést magam is
tréfának vettem. Másnapra fatörömpök választották el a két falut, többé nem
lehetett Palacsára menni. Ez az utolsó emlékem a szomszéd faluból.
Hölgy:
Apró megbeszélések voltak, nem volt parancs, nem volt
rendes katonaságunk. Civilek, civil ruhákban mentek ki a falu szélére, őrségbe.
A védekezést próbálták megszervezni, szedett-vedett fegyverekkel,
vadászpuskákkal. Mi nem támadtunk, csak védekeztünk.
A hölgy élettársa:
Az első öt gránát Kórógyra 1991 június huszadikán
csapódott be, de úgy látszik akkor még nem igazán
tudtak célozni ezek a mi addigi „jó szomszédaink”, mert a gránátok a falu
mellé, a legelőre, a templom mögé csapódtak. Szóval ebből még nem származott
anyagi kár.
Hölgy:
Édesanyám a kórházban volt Eszéken. Bár az utak már le
voltak zárva, sikerült bejutnom a városba. Kivettem a kórházból, szállítottam
haza. Az egyik úttorlasznál az egyik palacsai barátom állított meg bennünket.
Tegnap még együtt dolgoztunk, ma fegyvert fogott rám. Felhúzta a géppisztolyát,
visszaparancsolt bennünket. Szórakoztunk, dolgoztunk, szóval együtt éltünk. Ha
valaki az előtt azt mondja nekem, hogy lesz olyan idő, amikor így szétválaszt
bennünket az élet, nem hittem volna el, elmeháborodottnak tartottam volna az
illetőt.
Lebár:
Hallottuk, hogy Celiját felgyújtották, a lakosságot
elzavarták. Még olyan esetről is hallottunk, hogy a traktorból kiengedték az
olajat, majd felgyújtották, utána az egész falut felgyújtották. Nálunk akkor
még nyugalom volt, Kórógyon. Már amennyire nyugalomnak lehet nevezni azt, hogy
nem lehetett elhagyni a falut. A vonatok és a buszok nem jártak. El voltunk
zárva a világtól. Szeptember huszonötödikén elmentek az asszonyok. Egyedül
maradtunk férfiak, talán tíz nő maradt a faluban. Áramunk akkor már nem volt, a
vízvezeték sem működött. Volt éjszaka, amikor 85-90 gránátot kaptunk. Pincékbe
vittük le az ágyakat, ott volt az asztal. Elkészültünk arra, hogy enni sem
mehetünk fel a konyhába. Nap közben kéthárom gránát robbant, utána békesség
volt, de nem tudhattuk, hogy ez a békesség tíz percig, vagy tíz óráig tart. Ez
az ő kedvüktől függött. Mi semmit sem ártottunk nekik. Nem találhattak
semmilyen indokot cselekedeteikre. Csak a nagy szerb eszmét, semmi mást.
Hölgy:
Sok vadász volt Kórógyon, tehát vadászpuskák is voltak.
Kinek milyen fegyver jutott a kezébe, azt vette kézbe. Voltak olyanok is, akik
nem szolgáltak a hadseregben, például én, mint nő, nem voltam katona, szó
nélkül fogtam a fegyvert. Védtem a falut.
Lebár:
Kibírhatatlan volt az az őrületes bombázás. Kimentél az
utcára, tőled nem messze robbant a gránát. És nem tudhattad, hogy a következő
hat órában ez lesz az
egyetlen, vagy rögtön jön másik tíz. Az aknavetők tüze nagyobb kárt tett a lelkekben,
mint az épületekben. Idegőrlő állapot volt.
Hölgy:
Megbántódtam nagyon azon, amikor a szép kis Kórógy
falunkat bántottak, voltak sérültek, sebesültek, ezért fogtam fegyvert. Amikor
az egyenruhát felhúztam, légelhárító ágyúra képeztek ki, azon szolgáltam, mikor
a harcok voltak. Mikor a gépei rakétával és bombákkal támadtak bennünket az
volt félelmetes. Kilencven egyben olyan alacsonyan húztak el felettünk, hogy az
volt az érzésünk, lesodorhatják a háztetőket a házainkról. Tudták hogy nincs
mivel védekeznünk ellenük. Kilencvenkettőben négy és félezer - ötezer méter
magasan repültek, felülről minden láttak, nekik könnyebb volt. Később már olyan
közel nem kerültem hozzájuk, hogy elfoghassanak. Kórógyon volt veszélyes a
helyzet. Ott közel voltak hozzánk, a falu közepétől egyes helyeken fél, másutt
egy kilométerre voltak.
Sétáltunk az utcán, amikor nem lőttek ránk, jártunk
egymáshoz, segítettünk egymásnak ezt-azt, jószágot etettünk, kimerészkedtünk az
utcára. Nem lehet állandóan a pincében lenni. Különböző módokon, de mindenki
fél. Mégsem tudnám sebesült társamat cserben hagyni,
elbújni, mint egy gyermek vagy magatehetetlen aggastyán, mi a harctéren
segítünk egymáson.
Lebár:
Szeptember huszonkilencedikén hagytuk ott a falut. Az
utolsók között voltam. Elmentünk Stari Mikanovcira, onnan a lakosság
Magyarországra ment.
Hölgy:
Egy horvát vagy magyar falu sem támadott. Csak
védekeztünk, amivel tudtunk, először csak vadászpuskáink voltak. Ők tankokkal, ágyukkal géppuskákkal, géppisztolyokkal voltak felszerelve!
Ők voltak azok, akik támadtak. Mi pusztán védekeztünk, amennyire lehetett. Az
első naptól fogva tudtuk, hogy milyen erővel rendelkeznek. Tudtuk, hogy nem
lesz esélyünk megállítani őket. De, próbálkoztunk, hátha sikerül. Kórógyot el
kellett hagynunk. Harminckét tank és kb. száz teherautónyi katona indult
ellenünk. Ezt az értesítést kaptuk. Száz teherautóra sok gyalogos felfér. Ha
otthon maradtunk volna, egy sem élte volna túl közülünk. Délután fél ötkor
kivonultunk a szülőfalunkból, kb. százhúszan voltunk. Mindenek előtt mindnyájan
összejöttünk a falu központjában. Ki autóval jött, ki traktorral. Mikor
elindultunk Tordinca felé, leeresztettük a kocsik ablakait, kiraktuk a
puskacsöveket mindkét oldalra. Lövöldözés nélkül sikerült átjutnunk. Gondolom azt gondolhatták, had menjenek a tulajdonosok, ott
marad a tulajdon. Lesz mit rabolni. Eszékre értünk. Volt némi pénz nálunk,
fehérneműt vettünk, hogy átöltözhessünk. Semmit nem hoztunk magunkkal. Amikor
elindultunk, mindenkinek az volt a célja, hogy minél több lőszert és fegyvert
vigyen magával az útra, mert olyan útra indultunk, hogy szükség lehetett rá.
Amikor elkezdődtek az összeütközések, én elszántam magam,
hogy otthon maradok. Azzal a gondolattal, hogy elfoghatnak, nem tudtam
megbarátkozni, úgyhogy egy golyót mindig a zsebemben tartottam, mert nem lehet
tudni, hogy mikor ürül ki a tár. Egy golyót mindig külön tartottam, magamnak.
Inkább halva kerüljek a kezükbe, mint élve.
A hölgy élettársa:
Vasárnap délután volt, szeptember 25. Gyöke József kántor, a
falunk református templomi közösségének az elnöke, harangozni ment fel a
toronyba. Akkor egy ágyúgránát, Silasról telibe találta a tornyot.
Lebár:
Amikor belelőttek a toronyba a légnyomás a mi
harangozónkat, különben szomszédom volt, kidobta a toronyból, és a
templomtetején gurult le, az udvarba esett. A toronyórának a mutatója előbb
esett le a földre, és a harangozó ráesett. Természetesen ő már a toronyban halott
volt.
A hölgy élettársa:
Emberek, az valami szörnyű volt.
Hatalmas ember volt, vagy százhúsz kiló, ömlött belőle a vér, a toronyóra nagy
mutatója átszúrta őt. A belei kilógtak a testéből. A jobb leszakadt, fél
méterre feküdt tőle. Sátorlapra fektettük, feltettük a temetői kocsira, úgy
toltuk haza az udvarára. Három órára rá, már ott kellett, hogy hagyjuk a falut.
Gyöke Józsefet sajnálom. Ott hagytuk úgy sátorlapban, véresen, a végtagjai
mellett, temetetlenül a nyári konyhában.
Lebár:
Sajnos annyi időnk már nem maradt, hogy eltemettük volna.
A hölgy élettársa:
Megtudtuk, hogy később eltemették a szerb hadsereg tagjai,
akik elfoglalták Kórógyot. Gyöke József fia a legnagyobb harcos volt Kórógyon.
Akkor éjjel ő is megjárta. Aknára lépett. Az akna felrobbant. Most horvát
katonai rokkant nyugdíjas. Helyes magas ember. Az apját temetetlenül hagyta, ő
még az este megjárta. Nehéz percek voltak azok az utolsó percek Kórógyon.
Hölgy:
Tordinci- nak hívják azt a falut, ahová mi is menekültünk,
mielőtt Eszékre jöttünk volna. Miután mi is és a helybéliek is elhagyták a
falut, ott maradt, többek között, a bátyám nejének a testvére. Őt elfogták.
Róla annyit tudunk, hogy traktorhoz kötözték, még élt, miközben a traktor után
húzták az aszfaltos úton, még lélegzett, utána ölték meg.
Lebár:
Sietnünk kellett. Húsz percünk volt, és az alatt a húsz
perc alatt össze kellett csomagolni azt, amid van, vagy abból, amit vinni
akarsz magaddal. Ez a húsz perc kevés volt ahhoz, hogy az anyakönyveket, hogy
az írott dokumentumokat magunkkal mentsük. Mindenki a magáét mentette. 1760-as
évektől vezették a református egyházban ezeket az anyakönyveket. A
könyvtárunkból, amely a művelődési házunk emeletén volt, a könyveket ledobálták
az udvarra, az Etnográfiai Múzeumunkból is kidobálták azt, ami nem kellett
nekik, leöntötték naftával, és az udvarban elégették az egészet. Célja ennek a
vandál tombolásnak az volt, hogy se Európa, se a világ, de senki ne tudjon
arról, hogy ez a falu, vagyis Kórógy nem szerb falu volt ősidők óta. Semmi nyoma
ne maradjon magyarságnak ebben a faluban, ahol a lakosság 90% -a magyar.
Cirillül lett a falu elejére kiírva, Srbska Palaca, tehát Szerb Palacsa. Palaca
az a szomszéd falu. Utóvégre nem csak Kórógy járt így. Az, hogy
Horvátországban, ahol tudták a szerbek, a katolikus templomokat lerombolták,
ennek nem egyházi célja volt. Ha valahol, valamelyik faluban katolikus templom
áll, akkor abból egyértelmű, hogy az a falu nem szerb falu, hiszen ők,
pravoszlávok.
El kellett ámítani Európát, az UNPROFOR-t, ami sajnos
annyira sikerült nekik, hogy arra a sok hazugságra csak gratulálni lehet.
Ugyanakkor gratulálni lehet Európának és a Nemzetközi Közösségnek, hogy ráült
erre a sok hazugságra.
Én különben Lendva melletti faluból származom, anyukám ott
élt, Palinán, és oda mentünk a barátaimmal, egy kis 750-es kocsival. Én ott is
maradtam akkor.
Így, Kórógyról sokáig nem tudtunk semmit. Nem volt semmi
összeköttetésünk a faluval. Beköltöztek a szerbek. Amikor mi elmentünk,
pótkocsikra rakták amit akartak, és elvitték a szomszéd
falvakba. Szerb falvakba. A szomszédaink. Úgy hallottuk, hogy utánuk jöttek a
cigányok Szerbiából. Hogy azoknak mi maradhatott, nem tudom. A végén azok, akik
beköltöztek szerbek, a mi vagyonunkból már igen keveset találhattak. Állítólag
a főutca minden harmadik háza benépesült. Ha valamelyikük beköltözött
valamelyik házba, a mellette lévő két házat is megkapta, az is az övé. Hogy
menyire művelik a kerteket, az attól függ, hogy hányan vannak az adott házban,
és menyire győzik a három házhelyet. A határ csak az utak mellett van
megművelve. Parlagon vannak a földek.
xxxxxxxxxxxxx
A hölgy élettársa:
Ketten vannak szerbek, akik velünk maradtak a horvát
katonaságba.
Hölgy:
Együtt éltünk, ha búcsú volt, vagy bál, a két falu együtt
szórakozott, hogy ezek az események mért történtek meg, erre én nem tudok
választ adni. Hogy a szerb szomszédaink mért tették ezt velünk, nem tudom. Ha
úgy lett nekik beadva, hogy a horvátok igába hajtják őket, elvesztik a
munkahelyeiket, másodrendű állampolgárok lesznek, akkor is, de hát nem hiszem,
hiszen akik velünk maradtak, azoknak semmi bántódásuk nem esett. Nem lehet
magyarázatuk arra a sok bombára, gránátra, tüzérségi lövedékre, amit a civil
lakosságra zúdítottak. Eszék, Vukovár, Hirosíma! Második Hirosima. Úgyhogy,
ha visszamegyünk, nem tudom, hogyan tudunk együtt élni.
A hölgy élettársa:
Mi elvárjuk a Magyar néptől és az államtól, hogy
segítsenek, hogy visszamehessünk Kórógyra. Egyelőre még hiszünk a Horvát
hatóságoknak, hogy elintézik ezt békés úton. De ha nem megy békés úton, akkor
visszamegyünk fegyverrel. Újra azt mondom, hogy mi visszamegyünk Kórógyra. Azt
az új házat, amit otthagytam, két új házat hagytam ott, felemelem őket a
levegőbe! Lehet, hogy ezt nem kellene mondanom, annyi robbanóanyagot mindig
tudok szerezni. Visszamegyünk Kórógyra bármi áron! Ott nem fog élni egy szerb
sem, mert azt a falu magyar volt, és az is fog maradni.
Lebár:
A fegyveres megoldás, véleményem szerint lehetetlen. Nem
hiszem, hogy lenne valaki, aki képes volna aláírni egy olyan rendeletet, amely
következtében tíz, vagy húszezer halott lenne. Nem hiszek a fegyverekben.
Most a kiűzés éveit éljük Eszéken. Szerencsénk volt, hogy
ebbe a házba költözhettünk, még nagyobb szerencse, hogy van egy kis kertünk is.
Hölgy:
A személyes dolgaim azok, amikhez mindig nagyon
ragaszkodtam, mind Kórógyon maradtak. Például a fényképek. Az emlékek, azok
mind otthon maradtak. Nagyon sok fényképem volt. Hétvégeken kimentünk a Valkó
partjára. Az egész falu nagyon szerette a folyócskánk partját. Nem sajnálok
semmit annyira, mint a fényképeimet. Nemrég újra kezdtem a fényképezést, de
mintha ez már valami más lenne, ez már nem az. Mi sem vagyunk már olyanok, nem
is vagyunk ugyanazok, mint akik otthon voltunk. Úgy érzem, hogy már nevetni sem
tudunk, úgy min az előtt. Az élethez nélkülözhetetlen dolgok megvannak, de
mintha nem számítanának, mert nem vagyunk Kórógyon. Nagyon várjuk már azt a
napot, amikor visszatérünk. Biztosak vagyunk abban, hogy hazatérünk. Bízunk
abban, hogy békés úton térhetünk haza, hiszen úgy kevesebb lesz a sebesült,
vagy az elesett. De mindenféleképpen haza fogunk térni!
Lebár:
A kiűzöttek bizottságában voltam itt Eszéken, és sokszor
találkoztam azokkal a nyugati kiküldöttekkel, akik ide jártak, sorsunkról
érdeklődni. Háromszor-
-négyszer is találkoztam a kelet szlavóniai UNPROFOR
parancsnokával, Adamszon úrral. Tőle kaptam egy fényképet a szétlőtt kórógyi
templomtoronyról. Ő fényképezte és nekem adta, emlékbe.
Ők meghallgattak minket. Itt-ott esetleg sajnálkoztak
rajtunk. Én mondtam nekik: mi örülünk annak, hogy jönnek, de azt is tudjuk,
hogy maguk mirajtunk semmit nem fognak segíteni. Legfeljebb olyan adományok
eljuttatásával, amelyet azok, akik sajnálnak bennünket, összeszednek a
számunkra. Mi tudjuk, mit jelentenek ezek az adományok. Mi Kórógyiak szintén
ilyen adományokat gyűjtöttünk össze, akkor, amikor Afrikát vagy Ázsiát kellett
megsegíteni, bárhol is voltak megszorultak, mi szívesen segítettünk. Most
ugyanilyen szívességből részesülünk magunk is, mi, akiknek mindenünk meg volt.
Így mondtam nekik. Nem feleltek, mert mért feleljenek, és mit feleljenek a
szavaimra, hiszen ők nem tudnak rajtunk segíteni, és ha jól látjuk, akkor
valójában nem is akarnak segíteni, és ez nagy baj, de hát akkor, mért jönnek?
Hogy lássák a bajunkat? Lássák azt, hogy mindenem volt és semmim nincsen? Vagy
azt, hogy Európa nadrágjában, Európa ingjében vagyok? Ezért hálás legyek én
Európának? Hát, ha Európa valaki, vagy valami, akkor mért nem enged engem haza?
Mindenki megértéssel van irántunk. De ez a megértés a jog helyreállítására
kifejtett hatékony cselekménysor nélkül, képmutató és keserű. De azért
köszönettel tartozunk nekik.
Hölgy:
Ha úgy kapnánk a rendeletet, hogy ma este kell visszameni, pillanatok alatt mindannyian talpon
lennénk.
A hölgy élettársa:
Ha most kapnám a parancsot, azonnal fognám a puskám,
indulnék Kórógyra. Visszafoglalni a területet. Ha békésen nem lehetett,
fegyverrel majd lehet! Ha otthagyjuk az életünket, hát otthagyjuk! Otthagytunk
mindenünket. Nekünk nem maradt semmink, csak az életünk. Mit ér az élet Kórógy nélkül?
Semmit.