Kórógy, múlt és jelen

 

 

Lebár:

 

Kórógy, mint település valahol István király idejéből származik. Mikor Gellért püspöknek a kocsiját legördítették a Gellért hegyről, állítólag valami Korrupt nevű nemzetségfő fogta az egyik kereket. István király bosszúja elől menekülve délre, itt bújtak meg, az itt levő mocsarakban. A mai Vukának, Valkó volt a folyó neve, az egész folyása egy óriási mocsár volt. Ide menekültek a magyarok István király haragja elől, és kis szigeteken telepedtek le. Zsigmond király idejében volt egy Kórógh nevű katonatiszt. Zsigmond ennek a Kóróghnak kutyabőrt adott, úgyhogy a vezetékneve után ipszilont írhatott, és akkor Kórógyi lett a vezetékneve. És ő kapta ezt a birtokot, tulajdonképpen a mocsár. Várának a romja most is megvan, épp ott van a határ, ahol ez a vár áll.

 

Kórógyot a helység iskolájának évkönyve szerint Kórógyi János, Kórógy vári főnemes és jobbágyai alapították. Hogy melyik Kórógyi Jánosról van szó, azt homály fedi, ugyanis a történelmi okmányok egyszerre négy Kórógyi Jánosról tesznek említést. Az első Kórógyi Jánost hat évvel III. András Árpád-házi királyunk trónra lépése után, és öt évvel az Árpád-ház kihalása előtt, 1296-ban említik az okiratok, mint Kórógyi László fiát. A második Kórógyi János és testvérei, Miklós és Fülöp, 1364. január 13-án íratták át I. Lajos király 1343. május 11-én kelt adománylevelét, amelyben a három testvér, már Jánosfalva, Csápa, mai nevén Csepin, és Kórógy uraiként szerepel. A harmadik Kórógyi János 1395-ben Zsigmond alatt, mint királyi lovász tevékenykedett.

A királyság közigazgatásában elfoglalt méltóságokat tekintve kétségkívül Kórógyi IV. János vitte a legtöbbre. 1441-ben I. Ulászló uralkodása alatt országbíró volt. 1444-ben I. Ulászló elesett a várnai csatában, majd 1453-ban a törökök elfoglalták Konstantinápolyt. Így az ország megrendült biztonsága következtében V. László uralkodása alatt a legveszélyeztetettebb területen a macsói bán tisztjét viselte. A Macsói Bánság a Dunától délre és a Drinától keletre helyezkedett el, a mai napig Szerbiának ezt a csücskét Mácsvának nevezik. 1456 júliusában kiskorú fiával, Kórógyi Gáspárral bandériuma élén, mint Hunyadin kívül az egyedül jelen levő főnemes, részvett a nándorfehérvári győzelemben. Hunyadi János erről így írt V. Lászlónak szóló jelentésében: „Tudja meg felséged, hogy velünk csak a keresztes nép volt és Kórógyi János.” A Kórógyi család utolsó tagja, György 1526. Augusztus 29-én áldozta életét a hazáért, sokakkal egyetemben Mohács mezején.

 

 

 

 

Lebár:

 

Az írástudás Kórógyon az 1550-es években kezdődött, amikor áttértek a református vallásra, és amikor Kórógyra jöttek az első református prédikátorok.

A kórógyi népet 1556-ban Sztárai Mihály és Szentantali Gergely prédikátorok térítették református hitre. Erre az időre vezethető vissza a kórógyi felekezeti iskola megalapítása is. A prédikátorok célja az volt, hogy a nép a saját nyelvén olvassa a Bibliát és hallgassa az igehirdetést. A 16. századi reformátusok életében nagy változást hozott az 1556. augusztus 16-án és 17-én megtartott Hercegszőlősi egyházi gyűlés, ahol az egybegyűlt 40 szlavóniai és baranyai prédikátor egyházi törvényeket hozott. Az egybegyűltek között volt Andreas Korokius, vagyis Kórógyi András, kórógyi prédikátor is. Az ott hozott egyházi törvényekkel határozták meg a szlavóniai és baranyai református közösségek életét. Külön figyelmet érdemel a következő tétel: „Azt akarjuk, hogy minden tanító ne csak prédikáljon, hanem a gyermekeket is a kereszténység fundamentumára tanítsa.”

A török időkben igen sokan az őslakosok közül, kik érdekből, kik szívből áttértek az iszlámvallásra. Az 1683 és 1691 között dúló, a töröktől felszabadító háborúsorán a török összeomlást követően a mohamedán népesség a padisah csapataival együtt visszavonult, és többségük Bosznia és Herczegovina területén telepedett le. Érdekességként megemlítendő, hogy egyes herczegovinai muzulmánok körében és népdalaikban ma is él a hagyomány Eszékről és környékéről, ahonnan őseik 1690 tájékán menekültek el.

A török kiűzése után a visszatérő királyi közigazgatás népszámlálást tartott. 1699-ben Kórógyon többek között a következő családfőket jegyezték: Dezső János, Bence István, Galynok János, Gergely Jancsi, Pacsora István. Ugyanezen évben Gyökei az összeírást a szomszédos Szent Lászlón említi. A Gyöke család a későbbiekben átköltözött a közeli Kórógyra, és Gyökei és két későbbi leszármazottja legújabb történelmünkben is szerepet kap.

 

Lebár:

 

Én az ausztriai határhoz közel születtem. Lebár földműves családból származom. Elég szegények voltunk, a szüleim, az őseim mind szlovénok. Hát 1941-ig nem tudtam magyarul, egyáltalán nem. Szlovén iskolába jártam, szlovénul végeztem az elemi négy osztályt. Utána polgári iskolába iratkoztam, 1941-ben másodikos voltam, amikor megkezdődött a háború és Lendva Magyarországhoz lett csatolva. Ugyanabban a padban ültem, ahol eddig szlovénul, most magyarul tanultam, de szó szerint nem tudtam egyáltalán magyarul. A fiúkkal játék közben fordítottunk, mert voltak ott tán 10-en is, akik magyarok voltak. A háború előtt is velem jártak egy osztályba.

Lendván elvégeztem a polgári négy osztályt, majd Csáktornyára iratkoztam a tanítóképzőbe. 1945-ben aztán a tanítóképző Csáktornyával együtt Jugoszláviához tartozott, így aztán horvát nyelven kellett folytatni a tanulmányaimat. Az államvizsgát Szabadkán tettem le magyarul. 1948-ban jöttem Kórógyra, az akkori szokás szerint a Horvát Szocialista Köztársaság minisztériumától kaptam a kinevezést Kórógyra, eszéki járás. Eszéket azt térképről tudtam, hogy hol van, de Kórógyról életemben nem hallottam, főleg azon lepődtem meg, hogy azt írta, magyar elemi iskola. Elhatároztam, hogy mégis elmegyek, legalább megnézem, hogy hol van. Eljöttem Eszékre, tárt karokkal fogadtak, hogy végre van valaki, aki jön. Megmagyarázták, merre kell menni Lászlóra vonattal, onnan pedig három kilométert gyalog. Lászlón találkoztam egy idős bácsival, magasabb volt tőlem, sovány, bajszos, valahogy magyar jellege volt. Magyarul köszöntem neki, ’Jó napot kívánok, meg tudná mondani, merre van Kórógy?’ néz rám. Mondom neki, hogy hát Kórógyra vagyok kinevezve tanítónak. Néz rám: ’Osztán minek? Volt már itt tanító kisasszonyka’

Nagyon megbarátkoztam a kórógyiakkal. Valahogy második otthonom lett az egész falu. Nem nagyon múlt el disznótor nélkülem. Szokás, hogy a tanítókat, tisztelendő urat, jegyzőt is meghívják a lakodalomra. Én aztán egyikből sem maradtam ki. 1950 februárjában nősültem meg, elvettem az ottani igazgatónőmet. Nagyon szerettük egymást, decemberben megszületett a lányom, Olgica. Utána bevonultam katonának, leszolgáltam a katonaságot. Időközben megszületett a második kislányom.

Ketten dolgoztunk az iskolában, 136 volt a gyerekek létszáma a hat osztályban. Amikor elhagytam az iskolát, 1990-ben, akkor a nyolc osztályban 72 gyerek volt. Természetesen nem a gyerekek létszáma csökkent, hanem a felnőttek létszáma. Az akkori 1200 lakosból most 700 lakosa maradt Kórógynak. A valamikori vármegyerendszer szerint Kórógy község volt, gondolom adminisztrációs község. 1956-ban ünnepeltük meg Kórógyon az írástudásnak a 400. évfordulóját. Amikor az első világháború után jöttek a szerb önkéntesek, megalakult Palacsa, 1922-ben Szilas, 1922-ben mind szerb falvak, ezek a falvak körülöttünk az akkori Szerb Horvát Szlovén Királyságnak a nagy szerb politikáját mutatja. Hogy ide, a két magyar falu, Szent László és Kórógy közé, szerb település lett. Ugyanúgy magyar és horvát falu közé újabb szerb település. Lassan-lassan itt kezdődött a szerbeknek ez az expanziója, amikor jöttek oda. No így aztán Kórógy többet nem lett község.

Valahogy elzártan éltek kórógyiak, aminek köszönve megmaradt a nyelvük, az egyedüli tájszólás a világon. Megmaradtak a szokásaik, népdalaik, népi táncaik, amiket ápoltunk. Erősen és szigorúan. A zenevilágban probléma nem volt akkor. Amikor csak kellett, mindig akadtak zenészek. Először, valamikor régen, dudás volt a falu zenésze. Galydás, ahogy ők mondták, ez az öreg bajszi apó volt, fiatal korában, megvolt még a múzeumunkban a galydájának egy darabja. Azután az öreg szerzett egy harmonikát. Az első és a második világháború között két zenekar működött Kórógyon. Az egyik a tambura, a másik vonós zenekar volt, cimbalommal.

1953-ban kezdtem én az iskolai zenekarral dolgozni, a tambura zenekarral. Nekem 1953-tól 1990-ig, míg nyugdíjba nem mentem, mindvégig iskolai zenekarom volt, amelynek tagjai, amikor a nyolc osztályt elhagyták, bekapcsolódtak az Ady Endre Művelődési Egyesület zenekarába. Sikerült Budapestről Berkes Esztert, a neves táncpedagógust lehívnunkuk, aki nálunk Kórógyon tíznapos tanfolyamot tartott kórógyi táncokról. Ő előzőleg ötször, hatszor is eljött Kórógyra magnóval, és összegyűjtötte az idősektől egyrészt a dallamokat, másrészt a tánclépéseket. Kitűnő koreográfiát állított be, úgyhogy ez egy sikeres lépés volt, azon az úton, melyen a cél megőrizni és ápolni a valamikorit.

A derenka tulajdonképpen leánytánc volt. Amikor vasárnap kijöttek a templomból a lányok, szépen kebélbe öltözve, a templom előtt szokták járni ezt a táncot. A szöveg után esetleg elképzelheti: „Falu végén a vasvella, mégis be gyütt a kolera-ra-ra.” Ez a ra-ra-ra, ez a három ütés ez majdnem minden dallamnál, nótánál ezzel végződik és ilyen kis guggoló félben lévő megrázkódást jelent a dalok vagy versszakok végén a táncban. Az ezerhatszázas évekből származik a tánc. A szöveg természetesen változott: „ Mi haszna hosszí pipaszár, ha végig foly rajta a nyál,  mi haszna a szép menyecske, ha nem fekhetök le vele”.

1949-ben alakult meg az Ady Endre Művelődési Egyesület. Ennek köszönve megmaradt sok minden. Őriztük a kórógyi népszokásokat, népviseletet, népzenét. Most is, Horvátországban az egyedüli művelődési egyesület, amelynek tánccsoportja működik eredeti néptáncokkal, az a mi egyesületünk. A népviseletek igazán gyönyörűek voltak. A szoknyák bokáig értek, lenből készültek, háziszőttes anyagból. A terdálása abból állt, hogy amikor kimosták, akkor kikeményítették, és addig ütötték verték a térdükön, persze összecsavarva, míg meg nem száradt. Ebből lett egy olyan „harmonikás” szoknya, de nem rakott szoknya, mert annak hosszú egyenes vonalai vannak, ennek nagyon pici apró vonalai voltak, ahogy össze volt tekerve, mosás után. Három-négy óra hosszát is verték a térdükön, míg meg nem száradt. Szép volt. Ennyit a szoknyáról.

A farhám az egy széles masni, mely övként fogja körbe a derekat. Az unokám népviseletében volt egy százötven éves példány. Nagyon szép volt. Egy menyecskénk Magyarországon kiűzésben még ismeri a készítési módokat. Mái napig ha kell, sző. Ezzel foglalkozik. Ezek a menyecskék még élnek, ha kihalnak, akkor kihal az egész.

Én mint tanító dolgoztam a kórógyi iskolában. Magyar nyelvet és zenét tanítottam. Dr. Lőricze Lajossal, az elhunyttal, jó ismerősök voltunk, sokszor megfordult nálunk, leveleztünk. Azt mondta:

 

-        A helyes írás az egyik dolog, de a tájszólás a másik dolog.

 

Például: „nincs kigyednek valahojan bobolyú forma csingéje? Nincs magának valahojan – valamilyen bobolyú forma – paradicsom alakú csingéje – labdája?

A burgonya az péra. Még krumpli se, hanem péra. Szahány a tepsi. És azt mondta, hogy világért se vezessük be a tv, a rádió irodalmi nyelvét Kórógyra.

Hagyjuk meg a falut olyannak amilyen volt. És mi meghagytuk.

 

Hölgy:

 

Kórógyon születtem, 1958-ban. Szent Lászlón dolgoztam 18 évig a „Prvi Maj”-ban, (Május Elseje). 1991. VI. 26. dolgoztunk utoljára. Akkor le lettek zárva az utak. Palacsa szerb falu, Kórógy és Szent László között helyezkedik el. Ott többet nem lehetett átjutni. Úgyhogy, aznap dolgoztam utoljára.

Voltak szerb barátaim. Sok szerb barátom volt. Talán több is, mint ahány magyar. Az igazságot megvallva, nagyon jó barátok tudnak lenni. Betértem a házukba, úgy nem lehetett eljönni, hogy ne kínáltak volna meg étellel vagy itallal. Nagyon vendégszeretők. Fantasztikus barátok. Akár elképzelni is nehéz volt, hogy az fog megtörténni, ami történt. Két barátnőm, akikkel együtt dolgoztunk, ők is fegyvert fogtak. Ha bál volt, vagy búcsú, együtt mulattunk.

 

Lebár:

 

Az utolsó faluból való kimenetelem, a Szent Lászlói postára történt. Palacsa a két magyar falu között terült el. A szerb falu közepén volt egy kocsma. Oda útközben be szoktam térni. Volt egy kis mopedom, azzal jártam. Akkor is megálltam, betértem a kocsmába. A kocsma előtt a padon, két szakálas ismeretlen ült. Akkor már rebesgették, hogy jönnek a csetnikek. Mikor bementem a kocsmába, az egyik asztalon két gépfegyvert vettem észre. A barátaim egy másik asztalnál ültek. Köszöntöttük egymást, odaültem közéjük. Szerbül beszélgettünk. Italt rendeltünk. Talán, ha jól emlékszem, hatan ültünk az asztalnál.

 

-        Mit akartok ezzel a két gépfegyverrel?

-        Vigyázz, nehogy ebből feléd is repüljön.

 

Válaszolt az egyik tréfásan. Ezt a feltételezést magam is tréfának vettem. Másnapra fatörömpök választották el a két falut, többé nem lehetett Palacsára menni. Ez az utolsó emlékem a szomszéd faluból.

 

Hölgy:

 

Apró megbeszélések voltak, nem volt parancs, nem volt rendes katonaságunk. Civilek, civil ruhákban mentek ki a falu szélére, őrségbe. A védekezést próbálták megszervezni, szedett-vedett fegyverekkel, vadászpuskákkal. Mi nem támadtunk, csak védekeztünk.

 

A hölgy élettársa:

 

Az első öt gránát Kórógyra 1991 június huszadikán csapódott be, de úgy látszik akkor még nem igazán tudtak célozni ezek a mi addigi „jó szomszédaink”, mert a gránátok a falu mellé, a legelőre, a templom mögé csapódtak. Szóval ebből még nem származott anyagi kár.

 

Hölgy:

 

Édesanyám a kórházban volt Eszéken. Bár az utak már le voltak zárva, sikerült bejutnom a városba. Kivettem a kórházból, szállítottam haza. Az egyik úttorlasznál az egyik palacsai barátom állított meg bennünket. Tegnap még együtt dolgoztunk, ma fegyvert fogott rám. Felhúzta a géppisztolyát, visszaparancsolt bennünket. Szórakoztunk, dolgoztunk, szóval együtt éltünk. Ha valaki az előtt azt mondja nekem, hogy lesz olyan idő, amikor így szétválaszt bennünket az élet, nem hittem volna el, elmeháborodottnak tartottam volna az illetőt.

 

Lebár:

 

Hallottuk, hogy Celiját felgyújtották, a lakosságot elzavarták. Még olyan esetről is hallottunk, hogy a traktorból kiengedték az olajat, majd felgyújtották, utána az egész falut felgyújtották. Nálunk akkor még nyugalom volt, Kórógyon. Már amennyire nyugalomnak lehet nevezni azt, hogy nem lehetett elhagyni a falut. A vonatok és a buszok nem jártak. El voltunk zárva a világtól. Szeptember huszonötödikén elmentek az asszonyok. Egyedül maradtunk férfiak, talán tíz nő maradt a faluban. Áramunk akkor már nem volt, a vízvezeték sem működött. Volt éjszaka, amikor 85-90 gránátot kaptunk. Pincékbe vittük le az ágyakat, ott volt az asztal. Elkészültünk arra, hogy enni sem mehetünk fel a konyhába. Nap közben kéthárom gránát robbant, utána békesség volt, de nem tudhattuk, hogy ez a békesség tíz percig, vagy tíz óráig tart. Ez az ő kedvüktől függött. Mi semmit sem ártottunk nekik. Nem találhattak semmilyen indokot cselekedeteikre. Csak a nagy szerb eszmét, semmi mást.

 

Hölgy:

 

Sok vadász volt Kórógyon, tehát vadászpuskák is voltak. Kinek milyen fegyver jutott a kezébe, azt vette kézbe. Voltak olyanok is, akik nem szolgáltak a hadseregben, például én, mint nő, nem voltam katona, szó nélkül fogtam a fegyvert. Védtem a falut.

 

Lebár:

 

Kibírhatatlan volt az az őrületes bombázás. Kimentél az utcára, tőled nem messze robbant a gránát. És nem tudhattad, hogy a következő hat órában ez lesz  az egyetlen, vagy rögtön jön másik tíz. Az aknavetők tüze nagyobb kárt tett a lelkekben, mint az épületekben. Idegőrlő állapot volt.

 

Hölgy:

 

Megbántódtam nagyon azon, amikor a szép kis Kórógy falunkat bántottak, voltak sérültek, sebesültek, ezért fogtam fegyvert. Amikor az egyenruhát felhúztam, légelhárító ágyúra képeztek ki, azon szolgáltam, mikor a harcok voltak. Mikor a gépei rakétával és bombákkal támadtak bennünket az volt félelmetes. Kilencven egyben olyan alacsonyan húztak el felettünk, hogy az volt az érzésünk, lesodorhatják a háztetőket a házainkról. Tudták hogy nincs mivel védekeznünk ellenük. Kilencvenkettőben négy és félezer - ötezer méter magasan repültek, felülről minden láttak, nekik könnyebb volt. Később már olyan közel nem kerültem hozzájuk, hogy elfoghassanak. Kórógyon volt veszélyes a helyzet. Ott közel voltak hozzánk, a falu közepétől egyes helyeken fél, másutt egy kilométerre voltak.

Sétáltunk az utcán, amikor nem lőttek ránk, jártunk egymáshoz, segítettünk egymásnak ezt-azt, jószágot etettünk, kimerészkedtünk az utcára. Nem lehet állandóan a pincében lenni. Különböző módokon, de mindenki fél. Mégsem tudnám sebesült társamat cserben hagyni, elbújni, mint egy gyermek vagy magatehetetlen aggastyán, mi a harctéren segítünk egymáson.

 

Lebár:

 

Szeptember huszonkilencedikén hagytuk ott a falut. Az utolsók között voltam. Elmentünk Stari Mikanovcira, onnan a lakosság Magyarországra ment.

 

Hölgy:

 

Egy horvát vagy magyar falu sem támadott. Csak védekeztünk, amivel tudtunk, először csak vadászpuskáink voltak. Ők tankokkal, ágyukkal géppuskákkal, géppisztolyokkal voltak felszerelve! Ők voltak azok, akik támadtak. Mi pusztán védekeztünk, amennyire lehetett. Az első naptól fogva tudtuk, hogy milyen erővel rendelkeznek. Tudtuk, hogy nem lesz esélyünk megállítani őket. De, próbálkoztunk, hátha sikerül. Kórógyot el kellett hagynunk. Harminckét tank és kb. száz teherautónyi katona indult ellenünk. Ezt az értesítést kaptuk. Száz teherautóra sok gyalogos felfér. Ha otthon maradtunk volna, egy sem élte volna túl közülünk. Délután fél ötkor kivonultunk a szülőfalunkból, kb. százhúszan voltunk. Mindenek előtt mindnyájan összejöttünk a falu központjában. Ki autóval jött, ki traktorral. Mikor elindultunk Tordinca felé, leeresztettük a kocsik ablakait, kiraktuk a puskacsöveket mindkét oldalra. Lövöldözés nélkül sikerült átjutnunk. Gondolom azt gondolhatták, had menjenek a tulajdonosok, ott marad a tulajdon. Lesz mit rabolni. Eszékre értünk. Volt némi pénz nálunk, fehérneműt vettünk, hogy átöltözhessünk. Semmit nem hoztunk magunkkal. Amikor elindultunk, mindenkinek az volt a célja, hogy minél több lőszert és fegyvert vigyen magával az útra, mert olyan útra indultunk, hogy szükség lehetett rá.

Amikor elkezdődtek az összeütközések, én elszántam magam, hogy otthon maradok. Azzal a gondolattal, hogy elfoghatnak, nem tudtam megbarátkozni, úgyhogy egy golyót mindig a zsebemben tartottam, mert nem lehet tudni, hogy mikor ürül ki a tár. Egy golyót mindig külön tartottam, magamnak. Inkább halva kerüljek a kezükbe, mint élve.

 

A hölgy élettársa:

 

Vasárnap délután volt, szeptember 25. Gyöke József  kántor, a falunk református templomi közösségének az elnöke, harangozni ment fel a toronyba. Akkor egy ágyúgránát, Silasról telibe találta a tornyot.

 

Lebár:

 

Amikor belelőttek a toronyba a légnyomás a mi harangozónkat, különben szomszédom volt, kidobta a toronyból, és a templomtetején gurult le, az udvarba esett. A toronyórának a mutatója előbb esett le a földre, és a harangozó ráesett. Természetesen ő már a toronyban halott volt.

 

A hölgy élettársa:

 

Emberek, az valami szörnyű volt. Hatalmas ember volt, vagy százhúsz kiló, ömlött belőle a vér, a toronyóra nagy mutatója átszúrta őt. A belei kilógtak a testéből. A jobb leszakadt, fél méterre feküdt tőle. Sátorlapra fektettük, feltettük a temetői kocsira, úgy toltuk haza az udvarára. Három órára rá, már ott kellett, hogy hagyjuk a falut. Gyöke Józsefet sajnálom. Ott hagytuk úgy sátorlapban, véresen, a végtagjai mellett, temetetlenül a nyári konyhában.

 

Lebár:

 

Sajnos annyi időnk már nem maradt, hogy eltemettük volna.

 

A hölgy élettársa:

 

Megtudtuk, hogy később eltemették a szerb hadsereg tagjai, akik elfoglalták Kórógyot. Gyöke József fia a legnagyobb harcos volt Kórógyon. Akkor éjjel ő is megjárta. Aknára lépett. Az akna felrobbant. Most horvát katonai rokkant nyugdíjas. Helyes magas ember. Az apját temetetlenül hagyta, ő még az este megjárta. Nehéz percek voltak azok az utolsó percek Kórógyon.

 

Hölgy:

 

Tordinci- nak hívják azt a falut, ahová mi is menekültünk, mielőtt Eszékre jöttünk volna. Miután mi is és a helybéliek is elhagyták a falut, ott maradt, többek között, a bátyám nejének a testvére. Őt elfogták. Róla annyit tudunk, hogy traktorhoz kötözték, még élt, miközben a traktor után húzták az aszfaltos úton, még lélegzett, utána ölték meg.

 

Lebár:

 

Sietnünk kellett. Húsz percünk volt, és az alatt a húsz perc alatt össze kellett csomagolni azt, amid van, vagy abból, amit vinni akarsz magaddal. Ez a húsz perc kevés volt ahhoz, hogy az anyakönyveket, hogy az írott dokumentumokat magunkkal mentsük. Mindenki a magáét mentette. 1760-as évektől vezették a református egyházban ezeket az anyakönyveket. A könyvtárunkból, amely a művelődési házunk emeletén volt, a könyveket ledobálták az udvarra, az Etnográfiai Múzeumunkból is kidobálták azt, ami nem kellett nekik, leöntötték naftával, és az udvarban elégették az egészet. Célja ennek a vandál tombolásnak az volt, hogy se Európa, se a világ, de senki ne tudjon arról, hogy ez a falu, vagyis Kórógy nem szerb falu volt ősidők óta. Semmi nyoma ne maradjon magyarságnak ebben a faluban, ahol a lakosság 90% -a magyar. Cirillül lett a falu elejére kiírva, Srbska Palaca, tehát Szerb Palacsa. Palaca az a szomszéd falu. Utóvégre nem csak Kórógy járt így. Az, hogy Horvátországban, ahol tudták a szerbek, a katolikus templomokat lerombolták, ennek nem egyházi célja volt. Ha valahol, valamelyik faluban katolikus templom áll, akkor abból egyértelmű, hogy az a falu nem szerb falu, hiszen ők, pravoszlávok.

El kellett ámítani Európát, az UNPROFOR-t, ami sajnos annyira sikerült nekik, hogy arra a sok hazugságra csak gratulálni lehet. Ugyanakkor gratulálni lehet Európának és a Nemzetközi Közösségnek, hogy ráült erre a sok hazugságra.

Én különben Lendva melletti faluból származom, anyukám ott élt, Palinán, és oda mentünk a barátaimmal, egy kis 750-es kocsival. Én ott is maradtam akkor.

Így, Kórógyról sokáig nem tudtunk semmit. Nem volt semmi összeköttetésünk a faluval. Beköltöztek a szerbek. Amikor mi elmentünk, pótkocsikra rakták amit akartak, és elvitték a szomszéd falvakba. Szerb falvakba. A szomszédaink. Úgy hallottuk, hogy utánuk jöttek a cigányok Szerbiából. Hogy azoknak mi maradhatott, nem tudom. A végén azok, akik beköltöztek szerbek, a mi vagyonunkból már igen keveset találhattak. Állítólag a főutca minden harmadik háza benépesült. Ha valamelyikük beköltözött valamelyik házba, a mellette lévő két házat is megkapta, az is az övé. Hogy menyire művelik a kerteket, az attól függ, hogy hányan vannak az adott házban, és menyire győzik a három házhelyet. A határ csak az utak mellett van megművelve. Parlagon vannak a földek.

 

xxxxxxxxxxxxx

 

A hölgy élettársa:

 

Ketten vannak szerbek, akik velünk maradtak a horvát katonaságba.

 

Hölgy:

 

Együtt éltünk, ha búcsú volt, vagy bál, a két falu együtt szórakozott, hogy ezek az események mért történtek meg, erre én nem tudok választ adni. Hogy a szerb szomszédaink mért tették ezt velünk, nem tudom. Ha úgy lett nekik beadva, hogy a horvátok igába hajtják őket, elvesztik a munkahelyeiket, másodrendű állampolgárok lesznek, akkor is, de hát nem hiszem, hiszen akik velünk maradtak, azoknak semmi bántódásuk nem esett. Nem lehet magyarázatuk arra a sok bombára, gránátra, tüzérségi lövedékre, amit a civil lakosságra zúdítottak. Eszék, Vukovár,  Hirosíma! Második Hirosima. Úgyhogy, ha visszamegyünk, nem tudom, hogyan tudunk együtt élni.

 

A hölgy élettársa:

 

Mi elvárjuk a Magyar néptől és az államtól, hogy segítsenek, hogy visszamehessünk Kórógyra. Egyelőre még hiszünk a Horvát hatóságoknak, hogy elintézik ezt békés úton. De ha nem megy békés úton, akkor visszamegyünk fegyverrel. Újra azt mondom, hogy mi visszamegyünk Kórógyra. Azt az új házat, amit otthagytam, két új házat hagytam ott, felemelem őket a levegőbe! Lehet, hogy ezt nem kellene mondanom, annyi robbanóanyagot mindig tudok szerezni. Visszamegyünk Kórógyra bármi áron! Ott nem fog élni egy szerb sem, mert azt a falu magyar volt, és az is fog maradni.

 

Lebár:

 

A fegyveres megoldás, véleményem szerint lehetetlen. Nem hiszem, hogy lenne valaki, aki képes volna aláírni egy olyan rendeletet, amely következtében tíz, vagy húszezer halott lenne. Nem hiszek a fegyverekben.

Most a kiűzés éveit éljük Eszéken. Szerencsénk volt, hogy ebbe a házba költözhettünk, még nagyobb szerencse, hogy van egy kis kertünk is.

 

Hölgy:

A személyes dolgaim azok, amikhez mindig nagyon ragaszkodtam, mind Kórógyon maradtak. Például a fényképek. Az emlékek, azok mind otthon maradtak. Nagyon sok fényképem volt. Hétvégeken kimentünk a Valkó partjára. Az egész falu nagyon szerette a folyócskánk partját. Nem sajnálok semmit annyira, mint a fényképeimet. Nemrég újra kezdtem a fényképezést, de mintha ez már valami más lenne, ez már nem az. Mi sem vagyunk már olyanok, nem is vagyunk ugyanazok, mint akik otthon voltunk. Úgy érzem, hogy már nevetni sem tudunk, úgy min az előtt. Az élethez nélkülözhetetlen dolgok megvannak, de mintha nem számítanának, mert nem vagyunk Kórógyon. Nagyon várjuk már azt a napot, amikor visszatérünk. Biztosak vagyunk abban, hogy hazatérünk. Bízunk abban, hogy békés úton térhetünk haza, hiszen úgy kevesebb lesz a sebesült, vagy az elesett. De mindenféleképpen haza fogunk térni!

 

Lebár:

 

A kiűzöttek bizottságában voltam itt Eszéken, és sokszor találkoztam azokkal a nyugati kiküldöttekkel, akik ide jártak, sorsunkról érdeklődni. Háromszor-

-négyszer is találkoztam a kelet szlavóniai UNPROFOR parancsnokával, Adamszon úrral. Tőle kaptam egy fényképet a szétlőtt kórógyi templomtoronyról. Ő fényképezte és nekem adta, emlékbe.

Ők meghallgattak minket. Itt-ott esetleg sajnálkoztak rajtunk. Én mondtam nekik: mi örülünk annak, hogy jönnek, de azt is tudjuk, hogy maguk mirajtunk semmit nem fognak segíteni. Legfeljebb olyan adományok eljuttatásával, amelyet azok, akik sajnálnak bennünket, összeszednek a számunkra. Mi tudjuk, mit jelentenek ezek az adományok. Mi Kórógyiak szintén ilyen adományokat gyűjtöttünk össze, akkor, amikor Afrikát vagy Ázsiát kellett megsegíteni, bárhol is voltak megszorultak, mi szívesen segítettünk. Most ugyanilyen szívességből részesülünk magunk is, mi, akiknek mindenünk meg volt. Így mondtam nekik. Nem feleltek, mert mért feleljenek, és mit feleljenek a szavaimra, hiszen ők nem tudnak rajtunk segíteni, és ha jól látjuk, akkor valójában nem is akarnak segíteni, és ez nagy baj, de hát akkor, mért jönnek? Hogy lássák a bajunkat? Lássák azt, hogy mindenem volt és semmim nincsen? Vagy azt, hogy Európa nadrágjában, Európa ingjében vagyok? Ezért hálás legyek én Európának? Hát, ha Európa valaki, vagy valami, akkor mért nem enged engem haza? Mindenki megértéssel van irántunk. De ez a megértés a jog helyreállítására kifejtett hatékony cselekménysor nélkül, képmutató és keserű. De azért köszönettel tartozunk nekik.

 

Hölgy:

 

Ha úgy kapnánk a rendeletet, hogy ma este kell visszameni, pillanatok alatt mindannyian talpon lennénk. 

 

A hölgy élettársa:

 

Ha most kapnám a parancsot, azonnal fognám a puskám, indulnék Kórógyra. Visszafoglalni a területet. Ha békésen nem lehetett, fegyverrel majd lehet! Ha otthagyjuk az életünket, hát otthagyjuk! Otthagytunk mindenünket. Nekünk nem maradt semmink, csak az életünk. Mit ér az élet Kórógy nélkül? Semmit.